Tuesday 8 December 2009

A történelem fordít egy lapot, lejárt a vizsga, sok a változás körülöttem

Na, hogy eloszlassam a kételyeket, és megköszönjem a sok jókívánságot, essük túl rajta: a vizsga mehetett volna jobban is. A matek okés volt (750 a 800-ból), de a verbalra már kifulladtam a megfázás és társai miatt(450 a 800-ból). Az esszék eredménye két hét múlva lesz. A TOEFL szerencsére jó lett (117 a 120-ból), úgyhogy legalább azzal nincs baj.

És a vizsgáról ennyi elég is lesz, megyek összeszedem magam a tragédia után, és holnaptól belevetem magam Mumbaiba, már amennyire lázasan, köhögve, étvágytalanul lehet élvezni a városnézést.

Jönnek a retrospektív beszámolók rövidesen, és még közel sincs vége az indiai kalandoknak, hiszen itt van Mumbai, jön a család, lesz itt még Delhi, Agra, Jaipur, minden.

Persze az egyetemi jelentkezés és társai még hátra van, de az egy másik történet, ott még történhet csoda. Ami még emítésértékű, hogy kaptam egy másik gyakornoki ajánlatot, egy magazinhoz hívtak fotósnak, főként divat és portréfotókhoz (ha jól értettem), de - és akkor ez itt a hivatalos bejelentés helye - én Januártól a DFT Hungáriánál fogok dolgozni, úgyhogy erre illedelmesen nemet is mondtam. De a fotózást nem hagyom abba :-)

Monday 7 December 2009

Vizsgaláz Mumbaiban

Az agyamat ellepte egy vizsgaláznak nevezett nagy, homályos köd, amiben rendesen lélegezni sem lehet, kilátni belőle szintén nem lehet, és már nagyon elegem van belőle.

Egész héten tanultam, semmit nem láttam még Mumbaiból, de aztán holnap estétől Szombat délutánig városnézés lesz ezerrel, nagy evések, vásárlás, fotózás, minden. Enni alig mertem az elmúlt héten nehogy kiújuljon a múlófélben levő rohamos hasmenésem, bár amint a vizsgára gondolok kiráz a hideg, majd kiver a meleg, majd pisilnem kell.

Olvasgatom a neten hogy Magyarországon tombol a H1N1. Utánaolvastam a tüneteknek a neten, és egy csomót sikerült felismernem közüle, fáj a fejem, légzési nehézségeim vannak... Persze ezeket a H1N1en kívül a vizsgaláz is okozhatja, majd meglátjuk holnap mi lesz.

Ma éjjel hotelben lakom, közel a vizsgaközponthoz, azt hittem soha nem fogom megtalálni, de végülis ez is sikerült, lassan valami díjjal kellene jutalmazzam magam amiért túléltem az indiai valóságot Mumbaiban.

Megyek vissza tanulni, holnap tessék szorítani, retrospektív beszámolók hada fog következni a legendás 28 órás vonatozásról, olvasni nem tudó riksavezetőkkel való veszekedésekről, mumbai sétákról, az eddigi legnagyobb hasmenés körülményeiről és a csodálatos gyógyulásról, és sokminden másról. Illusztrációk is lesznek, stay tuned!

Sunday 29 November 2009

Egy nappal a Nagy Utazás előtt, két mellékhelysiges szessön között

Az utóbbi időben ritkultak a bejegyzések, mert besűrűsödtek az események.

Holnap reggel indulok Mumbaiba, a jeggyel még mindig várólistán vagyok (második), három napja hasmenésem van, ma már hánytam is, jó kilátásokkal indulok neki a holnapi napnak és az útnak.

A sok mindent ami az utóbbi időben történt hamarosan pótolni fogom, addig is remélem mellém áll a szerencse holnap. December 8án lesz a vizsga, jelen pillanatban ez a legfontosabb.

December 13án végre jön a család, végrehajtjuk a Nagy Utazás II.-t élőben.

Kalandra fel!

Tuesday 24 November 2009

Gyertek népszerűsítsük a kasztok közötti esküvőt


Imádom ahogy az indiaiak mindent olyan egyszerűen és szépen megoldanak. Ha valaki egy új cipő márkát akar kitalálni és nevet kell találjon neki, akkor valószínüleg az alábbiak közül az egyik variáció fog fennállni:

1. A saját neve lesz az általa gyártott cipők márkája
2. Taj Mahal, Mumbai vagy valami hasonló híres Indiai fogalom
3. Valamelyik a következők közül: "Jó Cipő" "Tuti Cipő" "Cuccos Cipő"

A fenti fotót a piacról hazafelé útközben készítettem, semmi sallang, sejtetés vagy humor, nagyon egyszerűen elmondja a lényeget: légyszi modernizálódjunk, menj hozzá a szegénylegényhez ha az tenne boldoggá. Pont.

Monday 23 November 2009

Balakalakaar, meghívás az árvaházba és a kedvenc kis lurkóim


Persze nem ez a kissrác, hanem egy másik. Nagyon másik.

Nemrég volt gyereknap és ez alkalomból az AIESEC szervezett egy gyereknapi programot nehéz helyzetben élő gyerekeknek (árvák és gettóban élők). A gyakornokokkal Global Village-t dobtunk össze a gyerekeknek, nem annyira oktató jelleggel, mint egyszerűen azért, hogy találkozzanak, beszélgessenek külföldiekkel (ez nem a mi ötletünk volt).

Az esemény jól sikerült, rengeteg kisgyerekkel beszélgettem (Szia, mi a neved, hány éves vagy, szia), zászlókat festettünk az arcukra, fogócskáztunk, ilyesmik. Egy adott pillanatban valahogy egy kis csapat gyerek közé beültettek, beszélgettem velük, kiderült hogy árvaházban laknak és nagyon szeretnék ha meglátogatnám őket, megadták a címet is, és most erősen gondolkodom hogy mégiscsak el kellene menjek hozzájuk. Rég nem rajongtak értem úgy a gyerekek mint ott.

A kedvenc kislányom az eseményről, gyönyörű mosoly, csillogó szemek:



És a többi kedvenc gyerek:




Saturday 21 November 2009

Feljegyzések a riksadrájverről, avagy BRVE



Kicsi, sovány, izmos.

Néha fillérekért teker, néha drágán adja magát, néha alkuszik.

Ő a riksa vezető. Bár a vezető megnevezés az ő esetében túlzás, mert biciklit vezet, vagyis teker, de mégsem lehet tekerő-vezetőnek nevezni. Esetleg bicikliriksavezetőnek, de ez sem az igazi. Mindenesetre, nem ez a lényeg, az egyszerűség kedvéért maradjunk a BRVE megnevezésnél (Biciklis Riksát Vezető Egyén).

Szóval a BRVEk keveset jártak iskolába, ezért nem mindig könnyű megegyezni velük, hogy hová is vigyenek pontosan. Tegnapelőtt a 17es szektorból mentem a 16os szektorba, azaz csak szerettem volna a tizenhatosba menni, mert a BRVE úgy gondolta, hogy inkább a tizenötösbe visz, és a nyelvi nehézségek miatt nem értettem hogy miért ott kötöttünk ki pontosan, de nem nagyon tudtam vele megvitatni a témát, így inkább leszálltam, fizettem, és szépen visszagyalogoltam egy szektort.

A legtöbb BRVE béreli a bicóriksáját a Keresztapától, bizonyos összegért minden hónapban, de arra is van lehetősgég, hogyha össze tud spórolni (amellett, hogy az egész családját eteti) egy riksányit akkor megvásárolhatja és saját szakállára dolgozhat. Amúgy egy ilyen bicikli-riksa két emberre van tervezve, de olyat is láttam már, amiben öten ültek (!!), de annyira lefoglalt elbambulni a dolgon, hogy nem vettem elő a fényképezőt hogy megörökítsem a pillanatot.

Nagyrészük vályogkunyhókban lakik a családjukkal, egy háziasszony feleséggel és sok gyerekkel (ez a tipukus felállás). Angol tudásuk érdekes módon van, igaz elég korlátozott, de azért nagy nehezen megértik a számokat meg azt, hogy állj meg, induljunk, köszönöm. Bár olyan BRVE-vel is volt már dolgom, aki egyáltalán nem ismerte az arab számokat vagy a latin betűket, ezért aztán negyvenöt (!) percig kerestünk egy házszámot.

Mostanában van állandó riksásfiúnk aki elvisz a munkába félútig (az egyik gyakornokot aki tőlem nem messze dolgozik, meg engem), már tudja hogy honnan hová megyünk, nem is kell mondjunk neki semmit, csak odamegyünk, beülünk, és ő teker. Hazafelé jövet is néha bicikliriksás fuvarra kényszerülünk, olyankor olyan helyen ülünk be ahol sok sok riksa várakozik (mint egy taxiállomás), és vitáznak a kegyeinkért. Általában hamar megegyeznekk hogy kié a fogás, de ha nem akkor találomra beülünk az egyikbe, és azzal a kérdés el van döntve.

Általában rövid távú fuvarozást vállalnak, de egy nagyobb összegért szerintem a város másik végére is eltekernének. Kora reggel kezdenek, késő estig dolgoznak, sokan egyszerűen az utcán alusznak, a riksájukon ülve, ezért ha az ember az éjszaka közepén odamegy hozzájuk és felébreszti őket, rögtön munkába állnak. Összeségében egyszerű, kedves emberek, nagyjából megbízhatóak (az eltévedéses incidenseket leszámítva), és az indiai közlekedés működésében meglehetősen kulcsszerepet játszanak, kicsit olyanok mint a szegények taxisai.

Thursday 19 November 2009

Helyesírás és a bolt ahol medvét árulnak

Minden ötödik orvos indiai (igaz, minden hatodik ember is indiai, úgyhogy ez nem olyan elsöprő adat), rengeteg IT specialista, tudós, kutató kerül ki Indiából, szóval minden tiszteletem az Indus és Gangesz mentén lakó népnek, de van egy gyenge pontjuk (az én szemmeben), ami egyrészt rendkívül vicces, másrészt rendkívül idegesítő is tud lenni: a helyesírás.

Az itteni angol helyesírás nagyon gyenge lábakon áll, sokan összevissza írjnak le mindent, sokan fonetikusan írnak (mondjuk ez érthető), ezért aztán amit egyszer el lehet írni, azt tuti két-háromféleképpen is elírják!

Az a legviccesebb, amikor üzletek vagy cégek csinálják ugyanezt, és az elírás során a jelentés teljesen megváltozik. Lassan blogot nyithatnék az ilyen bakiknak, annyit láttam, a kedvencem mégis az, amelyikkel nap mint nap találkozom, és egy boltot reklámoz, ahol szeszes italt, bort és medvét lehet vásárolni...

Tuesday 17 November 2009

A nagy számok törvénye a vonatjegyeladásban

December nyolcadikán ugye Nagy Vizsganap lesz, nagy összecsapás köztem és a GRE között, és meglátjuk ki az erősebb (remélem hogy én). A vizsga Mumbaiban van, és - javarészt - anyagi megfontolásokból repjegy helyett vonatjegyet vettem, gondolván, hogy milyen kalandos meg izgalmas lesz az út Mumbaiba - és ahogy egyelőre tűnik, valóban igazi kalandokban lesz részem, tudniillik nincs helyjegyem.

Persze ez most, tíz nappal utazás előtt derül ki - legalábbi számomra, a főnököm, aki a jegyet vette, végig tudta hogy mi a pálya, de nem izgatta magát annyira hogy szóljon nekem is. Tegnap derült égből villámcsapás rákérdeztem, hogy milyen típusú helyet kaptam, mert a hölgy utasok kérhetik hogy olyan bunkerbe rakják, amiben szintén csak hölgyek vannak, mire a főnök hamisítatlan indiai lazasággal közölte, hogy egyelőre még nem konfirmálták a jegyet, úgyhogy nem lehet tudni.

Ami magyarra lefordítva annyit tesz, hogy eladnak annyi jegyet, ahányan jegyet akarnak venni, és az első (mondjuk) ezernek van helyjegye, a többi várólistára kerül, és ha visszamondanak jegyeket, akkor a következő a várólistán megkapja a helyjegyet.

Büszkén jelentem, jelen pillanatban a hetedik vagyok a várólistán, ami ezres nagyságrendnél nem kis teljesítmény (úgy, hogy a jegyet több mint egy hónapja vettem meg), és csak reménykedni tudok, hogy mákom lesz és ezáltal helyem is lesz.

Ha nem, akkor még nem tudom pontosan hogy milyen koncepció alapján fogok leutazni Mumbaiba, 28 órán át, sok száz emberrel összegyúródva, hely nélkül. Azt hiszem jelen esetben annak is tudok majd örülni, ha nem kell a vonatból lógva utaznom.

És a főnök mindeközben esküszik, hogy ha a jegycsinálók meglátják hogy egy hölgy egyedül utazik, akkor annak tutira biztosítanak helyjegyet. Hogy honnan veszi azt, hogy a jegycsinálók több ezer jegyből majd kiszúrják hogy én egyedül utazó vagyok, és hogy a névből leszűrik hogy lány vagyok, azt nem tudom, de nagyon magabiztos, így hát várok és remélek.

Monday 16 November 2009

Indian Style Customer Relationship Management

Működik! Méghozzá minden szinten...

Egyrészt, amikor az ember a Dominos-tól rendel pizzát, első alkalommal felveszik az összes adatot, név, cím, satöbbi, következő alkalommal amikor az ember telefonál, akkor viszont már a nevén köszöntik (már akinek ki tudják ejteni a nevét), és megkérdezik hogy ugyanolyan pizzát szeretnék-e mint a múltkor, vagy ezúttal valami más kívánságom van?

Másrészt, reggelente vagy húsz percet sétálok munkába, vagy tíz percet bicó-riksázok. És a bicó riksások közül egy-kettő már tudja, hogy akkor a Housing Boardhoz lesz a menet húsz rúpiáért. A Housing Boardnál pedig átszállok egy moto-riksába, és már a moto riksások is tudják, hogy az IT Park felé megyek, sőt, ma az egyik messziről integetett hogy menjek már mert várnak. Persze ott még nem tartunk, hogy a bicó-riksások a nevemen szólítsanak, de a moto-riksások közül egy-kettőnek megvan a telefonszáma, és ha gáz van vagy fuvar kell, akkor lehet őket hívni, és ők jönnek, mert ebben a világban a villamost, a metrót, a trolit a riksa helyettesíti!

Thursday 12 November 2009

Teve a ház előtt, avagy ez is csak Indiában történhet meg velem


Múlt szombaton épp befejeztem a tanulást és elindultam a boltba vásárolni, kilépek a házból, hát a kapuban áll egy teve meg egy fickó, a teve nézelődik, a fickó meg egy pohár vizet szürcsölget.

Teljesen szürreális volt a helyzet, mit csináltak ezek ketten itt? Csak arra tudok gondolni, hogy a fickó elvitte a tevéjét sétálni és útközben megszomjazott, hát kért a szomszédtól egy pohár vizet, és amíg ő ivott addig a teve lefoglalta magát egy kis nézelődéssel.

Azt hiszem ehhez sokat nem kell hozzáfűznöm, készítettem egy fotót, a csávó biccentett, én elmentem gyümölcsöt venni a boltba, ő meg sétált tovább a tevéjével. Hát Istenem, mások kozmetikushoz viszik a kutyájukat, ennek tükrében a teve sétáltatás már nem is tűnik olyan extrém szombat délelőtti elfoglaltságnak...

Hány ember fér el egy motoron?




Hány ember fér el egy motoron? A nagyobbakból kettő három, a kisebbekből nyolc-kilenc, vegyesen pedig hat-hét.

Azt hiszem ez a fotó tükrözi leginkább az indiaiak hozzáállását ahhoz, hogy mit osztanak meg egymással és mit nem, és milyen szinten. Mert gyakorlatilag szinte mindent megosztanak!

Ha vendéglőbe megyünk, mindenki külön rendel valamit, de mindenki eszik mindenki tányérjából, tetszés szerint, kérdezés nélkül, és ehhez már én is adaptálódtam. Eleinte voltak aggályaim hogy vajon kezet mosott-e az a személy, aki épp a rizsemből vagy a zöldségekből csipeget, de erről leszoktam, mert valószínüleg nem mosott kezet, és akkor meg csak saját magamnak ártok a túlagyalással. Ha ők bíznak a természetben, bízok hát én is. Na és általában az ember a saját tányérjáról fal kettőt-hármat mielőtt a másikéban keresgélne, ezért aztán a koszt lenyalják mielőtt az én tányéromba kerülne, ez valamelyest megnyugtató gondolat (vagy inkább ez kellene jobban aggasszon?).

Ha a munkahelyemre megyek reggelente és riksázom, akkor a háromszemélyes riksába beülünk nyolcan, és a sofőr még megáll felvenni két-három embert. És mindig az az érzésem, hogy a jármű teljesen tele van, de gyakran mégiscsak beszáll még egy két ember, és befér, úgyhogy lehet hogy tulajdonképpen a riksa mágikusan kitágul vagy valami.

Ha az ember vonatjegyet vesz, helyjeggyel, és felszállás után azt veszi észre, hogy a helyén már ülnek öten, akkor európai szokás szerint kezdi lobogtatni a jegyét, hogy az bizony ide szól és jó lenne leülni. A reakció nagyon bájos, széles mosoly, és az öt ember összehúzódik a két széken és csinálnak helyet a hatodiknak.

Hol van Erdély, miért vagyok román, miért vagyok magyar, miért nem vagyok román, miért nem vagyok magyar?

Mielőtt az előző bejegyzés miatt bárki leszedné a fejemet, elmesélem hogyan szokott zajlani az a bizonyos "Where are you from?" beszélgetés.

Eleinte mindig zavarba jöttem, volt amikor kapásból rávágtam hogy Románia (mert mégiscsak román állampolgár vagyok), volt amikor szintén kapásból rávágtam hogy Magyarország (mert mégiscsak a magyarországi AIESECel vagyok itt), egyenválaszt még nem sikerült gyártani. Olyan is volt, hogy nem tudtam kapásból semmit rávágni, ezért aztán elgondolkodtam és ilyenkor legtöbbször furcsán néztek rám hogy miért nem tudok válaszolni erre a cseppet sem embert próbáló kérdésre.

Aztán jött az erdélyi magyarok körében szintén szabványos "I am from Transylvania" válasz, de akkor mindig hozzá kell tenni, hogy mi is az a Transylvania (és ha olyasvalakivel beszélek aki jó Európa földrajzából, akkor ebből néha sértődés lesz, de hát Istenem, nincs tökéletes megoldás). Pont emiatt ez az opció sem vált be igazán, rövidíteni akartam a transzilvániás megoldással, aztán a végén kerülő lett belőle.

Az eddig leginkább beváló válasz a következő: Romániában születtem és ott nevelkedtem, az állampolgárságom is román, az anyanyelvem viszont magyar, és egy évet Magyarországon is éltem, ide a magyar AIESEC-el jöttem, úgyhogy tulajdonképpen Romániából és Magyarországról jöttem, és mivel ezek szomszédos országok, ez a magyarázat fizikailag is megállja a helyét.

Igazából nem hiszem hogy rajtam kívül (vagyis a kérdést feltevő személyeket) igazán érdekelné a különbség hogy akkor román vagy magyar, szerintem nekem fontos tisztázni előttük, hogy miről is van itt szó tulajdonképpen.

Persze az innen is, onnan is vagyok válasz újabb kérdéseknek nyit ajtót, például olyasmiknek hogy ha himnuszról van szó akkor melyik a sajátom. Ez az egyik sarkallatos kérdés, mert akármennyire is szerettem Romániát, nem hittem volna hogy a Desteapta-te romane konnyeket csalna a szemembe. Ez egy vallomás volt hogy DE IGEN, hadd ne részletezzem az esetet, az ember emocionálisan átrendeződik hosszadalmas külföldi tartózkodások során.

A másik érzékeny pont az, hogy ha egyszer magyar vagyok akkor miért nem cserélem ki az állampolgárságomat magyar állampolgárságra. Gondolom itt mindenki azt a választ várja, hogy "azért mert volt egyszer egy népszavazás bla bla". Nem. Az igazság az, Romániát szeretem (Zs. nem tudom valah olvasod-e ezt, légyszi ne szólj rám, majd egyszer körbenézel Romániában és meglátod tetszeni fog), nem akarok nem román állampolgár lenni, gyakorlati okai sem nagyon vannak az állampolgárságcserének, hisz az EU óta sokat egyszerűsödtek a dolgok, amerikai vízumom van 2014-ig, mi kell még?

Ha igazán érdeklődő személlyel van dolgom akkor általában kitérek Trianonra meg a kisebbségi kérdésekre, de kevés indiaival találkoztam eddig akit a kérdés különösebben meghatott volna, szerencsére legtöbben megelégszenek a felszínes információkkal.

Az eddigi legkedvesebb beszélgetésem után a beszélgetőtárs azzal zárta a társalgást, hogy milyen szerencsés vagyok hogy két kultúrába születtem bele, és két nyelvet beszélek, és két országot mondhatok magaménak, és hogy sokan szívesen cserélnének velem. És igaza van - nincs okom panaszra!

Iszka utazása Indiában

A chandigarh-i magyar filmfesztivál keretén belül Hétfőn este megnéztem az Iszka utazását. Valószerűtlen mondat, de igaz.

A film kicsit elszomorított, egyrészt mert maga a sztori szomorú, másrészt pedig azért, mert kicsit úgy érzem a sok bába között elkallódott az a bizonyos gyerek, mert a sok utazásom mellett kimaradt az egyik - érzelmileg újabban fontos hely - Románia. Írhatnám hogy Erdély, de az igazságot Románia jobban fedi.

Úgyhogy az egyik következő projektemet "Réka utazása Romániában" címmel láttam el, és készül a terv, alakul a program, remélem még 2010ben sor kerül a dologra!

Wednesday 11 November 2009

Indiai-magyar időszótár

Az indiaiak nagyon sajátos módon értelmezik az idő fogalmát, mondhatni szabadon kezelik a dolgot, és ezt sok sok értelmetlen várakozás és mérgelődés árán tanultam meg. Megszokni nem tudtam, elfogadni nem is fogom soha, de a tanulságokat levontam magamnak.

Nem egyszer volt rá példa, hogy valakivel megegyeztem hogy akkor háromkor találkozunk, én már fél háromkor kezdtem készülődni, fésülködés, öltözés, miegymás, majd három óra nulla nullakor teljes díszben álltam a ház előtt, és vártam. Öt perc múlva kezdtem feszengeni, tíz perc múlva írtam egy sms-t hogy minden rendben van-e, és jött is a válasz, hogy úton vagyok, itt a közelben, mindjárt ott vagyok. Úgyhogy vártam tovább, és újabb tíz perc múlva enyhén feszülten írtam egy újabb sms-t, hogy eltévedt-e mert én biza már egy ideje várok. Jött is a válasz, hogy öt perc és ott vagyok, semmi pánik. Várok tovább, majd tíz perc múlva állati idegesen felhívom az illetőt, hogy akkor mi a mennydörgős lesz már, de megnyugtat, hogy a sarkon túl van, most fordul be az utcába. És öt átkozottul hosszú perc után be is gurul, de mire megérkezik én már olyan mérges vagyok, hogy legszívesebben rácsapnám a kocsi ajtaját és lelécelnék.

Természetesen nem mindig ugyanazzal az egy emberrel történik, a fenti szereplő csak egy illusztráció, szinte bármelyik kedves indiai haver lehetne, mert ez itt egy közös vonás az emberekben.

A várakozást pedig megspékeli még egy vagy több az alábbiak közül: zuhogó eső, tizenöt zacskónyi csomag, bámuló emberek, első érkezés Chandigarhba egy lerobbant busz után este 10kor, magas sarkú cipő, késő esti időpont, baromi forgalmas útszakasz, hasmenés (igen, erre konkrét példa is volt), hascsikargató éhség, ájulás közeli állapot, lelassító autók akik afelől érdeklődnek hogy elvigyenek-e valahová, kis csapat riksa aki szintén fuvart ajánl (de pénzért cserébe, szerencsére) valamint érdeklődő helyiek, akik alig beszélnek angolul de feltétlenül tudni akarják, hogy honnan jöttem és férjnél vagyok-e.

A fent illusztrált igen komplex és gyakran fájdalmas ritkán vicces szituációk elkerülése végett összeállítottam magamnak egy kis szótárat, ami segít emlékezni arra, hogy mit hogyan is kell értelmezni tulajdonképpen:

Állítás


Fordítás

“Öt perc múlva felhívlak”


“Fél óra múlva felhívlak”

"Fél óra múlva ott leszek"

“Bőven van időd ebédelni egyet, elmosogatni, tusolni és kitakarítani a szobádat, mert minimum két óra míg odaérek”


"Ma estére meglesz"


"Kábé két napba fog telni"

"Néhány nap alatt megcsinálom"


"Ne is számíts rá jövő hét vége előtt"

"Visszahívlak"

"Visszahívlak ha írsz egy smst vagy felhívsz és eszembe juttatod"


"Úton vagyok"

"Most öltözöm és nemsoká úton leszek"


"Nem vagyok már messze"


"Most léptem ki a házból, még csak most indulok"

"A bejáratnál vagyok"

"A bejáratnál leszek mihelyt leparkoltam a kocsit, összeszedtem a cuccaimat, és odasétáltam a bejárathoz"


Amúgy a trainee-buddymat (az AIESECtől egy személy akit hozzám rendeltek, mint egy hivatalos barát aki segít elintézni az elintéznivalókat, és rendszeresen beszélünk meg találkozunk hogy biztosítani tudja hogy a dolgok simán mennek a gyakorlattal kapcsolatban) már sikerült megnevelni, és egyrészt amikor az időről beszélünk, akkor mindig aláhúzzuk a megegyezés után, hogy "European time" vagy "Indian time", es ha European-ban egyezünk meg (márpedig ezt szoktam követelni), akkor több mint öt perc késés után jön egy sms, hogy lesz egy tízperces késés, és tizenöt perc múlva meg is érkezik az illető.

Ráadásul lassan a többi AIESECes is kezdi használni a "European time vs Indian time" kifejezést, és amikor időpontokról beszélünk akkor viccesen hozzáteszik, hogy Europan time. Hogy miért pont European és nem American vagy Canadian vagy Australian az annak köszönhető, hogy egyrészt az emberek legnagyobb százaléka Európából van (pl a házban most van 1 kanadai, 1 brazil, 2 újzélandi, és 4 európai), másrészt meg nekem volt a legnagyobb pofám (elnézést, szám) azzal kapcsolatban, hogy aki késik az szóljon, meg hogy az indian time állítja a hajunkat, és ezért be kell vezetni valami áthidaló megoldást.

A pénzért jöttem Indiába dolgozni?

Nem. Evidens. De akkor miért? Ittlétem alatt ezt a kérdést legalább ugyanannyian feltették, mint azt a kérdést, hogy "mi a nevem" "melyik országból jöttem" vagy "mit gondolok Indiáról".

Elejét veszem a találgatásnak, a fizetésem nem számottevő Európai viszonylatokban, de itt meg lehet belőle élni, és - a többi gyakornok fizetéséhez képest - egész magas. Hogy miért azt nem tudom pontosan, de örülök neki (azt hiszem azért mert a cég prémium márka).

Errefelé nem hogy szokás pénzről beszélni, de azon sem kell meglepődni, hogyha valaki, akit az ember tíz perce ismer és összesen három mondatot beszélt vele megkérdezi, hogy és mennyi a fizetése. Az emberek nyitottan beszélnek erről, és hasonló nyíltságot feltételeznek a sokkal diszkrétebb európai testvérekről is. Eleinte nehezemre esett számokban beszélni, de mostmár beleszoktam (eleinte nehezemre esett az égvilágon mindenre alkudni, de már abba is belejöttem, olyannyira, hogy a múltkor reflexből megpróbáltam a buszjegyre alkudni, pedig azt azért még itt sem szokás; ki tudja, hazamegyek, aztán a Tescóban is alkudozni fogok a cuccokért).

Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy miért jöttem Indiába, a válasz elég egyszerű, sokminden összejött egyszerre, és jó helyen voltam jó időben. Általában az alábbi lista valamelyik vagy összes elemét szoktam felsorolni:

1. Kiváncsiság, hogy milyen lehet India, az emberek, az ételek, a helyek (sablonválasz)
2. Kalandvágy (sablonválasz)
3. Szerettem volna tudni mire vagyok képes, hol a határ ahol már nem vagyok képes megállni a helyem és sírva megyek haza (szerencsére ezt még nem értem el)
4. Sokkal profánabb okok is vannak, mert Ázsiába sokkal több lehetőség volt mint nyugati országokba - itt kevésbé vágta hátba a cégeket a gazdasági válság
5. Amikor gyakornoki programokat nézegettem, akkor a két szempont az volt, hogy a munka amit végezni kell és az ország amiben végezni kell egyformán érdekeljen, hogyha az egyikkel baj van akkor a másik kárpótoljon
6. Akkor még nem gondoltam, de most úgy érzem van benne sorsszerűség, azt meg nem nagyon lehet magyarázni

Természetesen a fenti listát szinte bármelyik ázsiai országra rá lehet húzni, úgyhogy az igazi választ még keresem, mint ahogy azt is még keresem, hogy honnan van bennünk az erő ami az úton végigvisz... A válasz lassan alakul.

Klisé bejegyzés arról, hogy Indiában sokan csórók, szegények, szolgák

Ha a világ egy száz fős falu lenne, akkor egy ember AIDSes lenne, három rabszolga, 14 írástudatlan, 20 alultáplált, 23 szennyezett ivóvízet iszik, huszonöt hajléktalan, harmincnak nincs munkahelye, harminchárom áram nélkül él, és negyvennek nincs cipője sem.

Mindig összeszorul a szívem mikor ilyen statisztikákat olvasok, és amióta Indiába jöttem különösen mélyen érint a kérdés, mert minden nap látok olyan embereket, akik rabszolgák, akik írástudatlanok, alultápláltak, szennyezett ivóvízhez jutnak csak, hajléktalanok, munkanélküliek, a házukban nincs áram, a cipőről nem is beszélve - egyszóval csaknem a teljes listát!

Először is a szomszédaink nagyon gyenge körülmények között élnek, nem is igazán házban laknak hanem csak egy egyszobás konyha és fürdő nélküli viskóban, elég sokan, eddig még nem sikerült megállapítani hogy pontosan hányan, legtöbbször két-három gyerek, egy asszony, és egy vagy két férfit lehet látni, de az alap azt hiszem a két gyerek meg az anya apa, és van még egy extra gyerek meg egy fickó akik néha ott vannak, talán valami rokonok. Az asszony (fiatal, 25 körüli) takarít nálunk, heti pár alkalommal átjön és kiseper és felmos és elmosogat, igaz nem európai standard szerint, de hát ez India, ehhez hozzá kellett szokni. A gyerekek pedig segítenek a szemetet kivinni a házunkból, először azt hittem hogy az anyukájukon akarnak könnyíteni, de a minap épp kivitte a kiscsávó a szemetet, és láttam hogy a ház előtt válogatják külön az üvegeket, kartonokat a szutykos szeméttől, és egy részét viszik be a kis viskójukba.

Már attól elég rosszul éreztem magam, hogy a gyerekek viszik ki a mi szemetünket, de mióta láttam hogy ők azt használják valamire, mégjobban sajnálom őket. Tudom, tudom, a sajnálatommal nem sokra mennek – de nehéz nem rosszul érezni magam amikor az én fizetésem ötször annyi mint az övéké és én elutazgatom meg elvásárolgatom, ők meg a mi szemetünket szelektálják...

Másodszor minden nap a falun keresztül vezet az utam, ahol még mindig van egy kis megbámulás, de már hozzászoktak a hátizsákos-farmeres látványomhoz, sőt, olyan is van aki mindennap köszön - és mostmár én is visszaköszönök. A látvány ami a faluban van eléggé megvisel, sokszor látok pici sovány gyerekeket a porban játszani, a koszos kis kezükkel ezt-azt tömködnek a szájukba, gyümölcsöt vagy kenyeret.

Harmadszor a munkahelyemen is van négy "szolga", nem szolgának nevezzük, de mindenki úgy bánik velük. A hivatalos megnevezés a házvezető, de sokkal többmindent csinálnak, mint a házvezetők, és nagyon sokan akik a gymbe járnak egyszerűen ugráltatják őket. És ezzel ki is vannak békülve (mindkét oldalon).

Mindig erős késztetést érzek hogy valamit tegyek ezekért az emberekért, de egyrészt most nem ez a munkám, másrészt pedig nagyon sokan ki vannak békülve az életükkel, függetlenül az anyagi helyzettől, nem tudom hogy igénylik-e azt a faja segítséget amit adni tudnánk. Bár kedvességnek, ajándéknak gondolom mindenki örül (én is, pedig nem élek rosszul).

Mindenesetre Vasárnap elmegyünk egy gyereknapi rendezvényre (Indiában a gyereknap November 14én van) egy gettó-iskolába festegetni, játszani, meg az országunkról mesélni a gyerekeknek. Nagyon készülök az eseményre, egy apró lépés lesz a felé, hogy valakinek jobbá vagy szebbé tegyük az életét, remélem jó lesz.

Saturday 7 November 2009

Tibeti pillanatok Indiában




Már volt egy bejegyzés Dharamsala és McLeog Ganjról, de mivel szerelmes lettem a helybe, ezért elmentem mégegyszer, és mivel egész másképp telt ez a hétvége mint az előző, ezért megérdemel még egy bejegyzést.

Érdekes módon mindkét alkalommal ugyanúgy bedőltünk a téren hotelt reklámozó fickóknak, szép, tiszta, csendes, biztonságos hotelt ígérnek (ez igaz is) "nem túl messze a központtól". Mivel reggel 5-6 körül érkeztünk meg, hideg volt és nagyon éhesen voltunk, igent mondtunk arra a meghívásra, hogy nézzük meg a hotelt, és ha nem tetszik akkor kereshetünk másikat.

Távolság szempontjából tényleg nem volt, de száz lépcsőt kell leereszkedni, és száz lépcsőfokot kell felfele mászni, hogy az ember visszajusson az utcára. De ha már egyszer lemásztunk, akkor nem volt kedvünk felmászni és másik hotelt keresni, ezért aztán maradtunk. Mindkét alkalommal majdnem ugyanazt a hotelt fogtuk ki, és mindkét alkalommal megfogadtuk, hogy többször nem dőlünk be a dumának, de most az egyszer maradunk, mert van meleg víz és különben is csak 200 rúpia a szoba.

A sok lépcsőzésért kárpótolt a látvány, a szobából és a teraszról gyönyörű látvány nyílt a völgyre és a hegyekre, el tudtam volna képzelni hogy heteket maradjak ott.

Napfelkelte McLeod Ganjban:


A szobából elénk táruló látvány:



Amint már említettem, McLeod Ganjban szinte minden Tibetről szól, mert az egész tibeti kormány ide van kitelepítve. Az utcán több a tibeti mint az indiai, mondjuk turista ugyanannyi van mint tibeti, nagyon közkedvelt kirándulóhely főleg a hippi utazók köreiben. A helyiek (tibetiek) pedig boldogok (?) hogy kiszolgálhatják a kiváncsi turistákat, rengeteg masszázs lecke, jóga, főzés, nyelvlecke és hasonlók vannak. Mi is beiratkoztunk egy tibeti főzőleckére, ami annyira vicces volt, hogy külön bejegyzést fogok írni róla.

Az utcán rengeteg kaját lehet venni, a legnépszerűbb a momó, de ugyanúgy árulnak levest, tibeti kenyeret, sütiket, gyümölcsöt. Soha nem gondoltam igazán bele, hogy hol is készülnek ezek a finomságok egész pontosan, és milyen körülmények között, mert félek hogy ha végiggondolnám a folyamatot, akkor azonnal kijönne belőlem a sok finomság. A momo az egyik kedvencem, párolt derelyére hasonlít, csak nem édes hanem sós. Ilyen nagy, sokszintes pároló fazékokból árulják, tizenként-huszanként, és én egyedül tizet-huszat szoktam enni :-)



A kajaárulás mellet a másik nagyon gyakori foglalkozás (a szerencsésebbek közül) a csecsebecse árulás. Rengeteg nyakláncot, ékszert, sálat, kendőt lehet kapni (igen, fülbevalóm is, sálam is van, igen, a tesómnak is vettem ezt-azt), és annak ellenére, hogy ez egy viszonylag könnyű meló, minden reggel a hidegben (Himalája...) kipakolni az összes cuccot és minden este összepakolni, embert próbáló feladat (és ezt nagyon gyakran asszonyok végzik).


De mi ez ahhoz képest, ahogy ezek az emberek átjutottak Tibetbe? A legtöbben gyalog jöttek a hegyeken át, átlagosan két hónapot tart az út, és ha túl is jutnak élve, előfordul hogy valakit visszafordítanak. Akit pedig nem fordítanak vissza, az letelepedhet Indiában, és nagy valószínűséggel soha többet nem mehet vissza. Nagyon sok tibetivel beszélgettünk, és sokan vannak akiknek a fele családja ott maradt, testvérek akiket évek óta vagy soha nem láttak, szülők, nagyszülők, barátok. Érdekes módon mégsem panaszkodtak, egyszer láttam egyetlen lánynak a szemében megcsillanni egy könnyet amikor arról beszélt, hogy soha nem találkozott a bátyjával, aki Tibetben él, mert a szülei elszöktek amikor ő született, és hogy mennyire vágyik rá, hogy megismerhesse a testvérét.

Akiknek sikerül bevándorolni Indiába azok tibeti nyelvű iskolákba járhatnak, egy-két évet kolostorokban tölthetnek, és amikor elvégzik az iskolát akkor mehetnek szerzetesnek vagy dolgozni, amelyiket jobban szeretnék - megjegyzem, egyik sem éppen könnyű. A szerzetesek McLeod Ganjban jól élnek ahhoz képest ahogy Tibetben éltek; bár itt a honvágy emészti őket, ott meg az elnyomás.

A szerzetesek élete egyszerű, sajnos nekem nem sok rálátásom volt arra, ahogyan élnek, csak annyit tudok amennyit itt-ott hallottam. De ahogy én elképzelem nagyon szigorúan élnek, de ez nem erőltetett szigor, gondolom nekik természetes hogy nem dizájner ruhákban mászkálnak és nem sörözik el a szabadidejüket. Sokáig azt hittem, a szerzetesek a világtól elvonulva élnek, elzárkózva a világi dolgoktól, de a múltkor láttam egy szerzetest aki az iPhone-ján zenét hallgatott, egy másikkal pedig a netkávézóban futottam össze, úgyhogy ez a teóriám megdőlni látszik. Vagy az emailezés belefér a szerzetesi létbe?



Az egyik leghíresebb menekült-csapat az a zenélő trió, akik hirdetik hogy "soha ne add fel" (klisé, de Churchill is megmondta, úgyhogy csak van benne valami), nagyon sok koncertet adnak, gyakorlatilag ebből áll az életük. Szívszorító volt hallani a zenét, egyáltalán a tibeti zene egy kicsit szomorú beütésűnek tűnik nekem, de erre szintén egy másik bejegyzésben fogok kitérni. Ha valaki Dharamsalaban jár, mindenképpen hallgasson bele a zenéjükbe, megéri:


Azt még sikerült kiderítsem, hogy a szerzetesi tevékenység részeként a szerzetesek sokat festenek, többek között ez is hozzájárul a kolostorok jövedelméhez. A festés meditatív tevékenység, és minden darab kézzel festett, gyönyörű:
Posted by Picasa

Friday 6 November 2009

Helyzetjelentés az út háromnegyedéről, avagy kézzel mos a magyar Indiában

Hat napja volt három hónapja hogy megérlkeztem Indiába, és az a tény, hogy elfelejtkeztem erről a jeles dátumról sokat elárul arról, hogy mennyire megszoktam, sőt megszerettem itt lenni. Még az olyan bolondságokat is megszoktam, hogy az emberek tényleg nem papírral törlik a feneküket hanem kézzel (ezt most értettem meg igazán igazán igazán), de azért van még ami előtt még mindig értetlenül állok.

Lássunk egy rövid összefoglalót arról, hogy hányadán állnak a dolgok.

Időjárás: Este és kora reggel hűvös van (hip-hip-hurrá), napközben még mindig elég meleg, de a monszunnak vége, nem zuhog napokon át, és a levegő sem párás. Nagyjából az otthoni szeptember eleji időjárásnak felel meg, kivéve amikor süt a nap, akkor inkább augusztusinak tűnik.

Kaja: Még mindig csodálatos! A gyümölcsök érettek, édesek, ízletesek, minden nap sor kerül valamilyen gyümölcsre, banánra (még mindig), papayára, kókuszra, ananászra, és szinte minden nap iszom friss gyümölcslevet az utcáscsávóktól. Az új kedvenc a tibeti kaja, momó, mothup, thenthuk, nyami!

Lakás: A második költözés óta stabil, meleg víz nincs de legalább víz van, internet nem mindig van, de legalább áram van legtöbbször. Egyszer fordult elő hogy Péntek este nem volt áram és készültünk kirándulni, ezért a telefonom fényénél kezdtem összecsomagolni. Szerencsére a végére megjött az áram, ezért gyorsan le tudtam csekkolni hogy mit is csomagoltam. A fürdés vödörből megy (igen, megszoktam), és ha meleg vizet akarunk, akkor melegítünk a vízforralóban (kb 1 liter víz). Igazából ennek örülök, legalább 1. nem kell félórákat várni a fürdő előtt reggelente, mert a fél vödör vízzel hamar végez az ember 2. nem pocsékolunk el rengeteg vizet, így egy icipicit teszünk a környezetért (sajnos nem tudatosan, de akkor is...)

Az egészséggel szerencsére nincs gond, alábhagyott mindenféle hasmenés és hányás, és - nem akarok én túl részletesen belemenni a témába - de a mellékhelyiségben intézendő dolgok teljesen olyan kerékvágásban vannak, mint mielőtt idejöttem. Volt egy kis megfázás múlt héten, taknyolás meg köhögés, de enyhe volt és hamar elmúlt. A legnagyobb sebesülés az a múltkori templomos lábujjszétcsúszás, azon kívül az összes végtagom még a testemhez van csatlakozva, úgyhogy ez is simán alakul.

Depressziónak híre sincs, talán egy kis szomorúság hogy Decemberben itt hagyom Indiát. Furcsa módon alakultak bennem az otthonnal kapcsolatos érzések, talán soha még annyira nem vágytam haza mint most, ugyanakkor még egyik idegen országban sem éreztem magam ilyen jól ahol eddig laktam. Szóval elég ellentétes a szituáció.

Az egyik legjelentősebb életstílusbeli változást a tegnapelőtti esküvő hozta, ugyanis egy rövid ruhában és magas sarkú cipőben mentem - meg is bámultak érte, de nem szóltak meg nyilvánosan (igaz, a ruha nem volt őrülten rövid, éppen térd fölöttig ért).

A visznyunk az AIESECel ha lehet még egy fokkal lennebb süllyedt a kapcsolatunk, az internet, az eldugult budik, a sok költözés, a sok igéret és kevés bizonyíték, a sok blöffölés miatt. Ennek az egész hercehurcának köszönhetően azonban sikerült megértenem sokmindent a kultúrák közötti különbözőségekről, toleranciáról, elfogadásról, dühről, türelemről (ebből változatlanul nem bővelkedem). Igaz jó párszor hülyét kellett csináljak magamból, és néhány határt át is léptem mire megtanultam, hogy hol van a határ, de ilyen a tanulópénz, ugye?

Én változatlanul hiszek az AIESEC értékeiben, a béke elterjesztésében és az emberi képességek maximális kapacitásának a beteljesítésében, de abban is biztos vagyok, hogy például az itteni helyi bizottság előtt hosszú út áll a fejlődésben, feltéve hogy nem fogják hagyni hogy a mennyiség örökre a minőség rovására menjen.

A munka - amiről soha szinte egy szót sem írtam, szándékosan - továbbra is élvezetes, szerencsére még mindig vannak kihívások, sőt, Indiában minden nap kihívás, például nem infarktust kapni attól amilyen lazán itt a dolgokat veszik, hanem egy kicsit tanulni a lazaságból, és egy kicsit elültetni a tervezés koncepcióiból.Még három hét munka itt, nem tűnik túl rövidnek, főleg annak tükrében hogy itt tényleg minden last minute dől el, szóval ezalatt a három hét alatt még sokminden történhet.

A tisztálkodás, mint már említettem, otthon a vödör módszerrel történik, a munkahelyemen viszont van meleg víz és zuhanyzó, ezért nekem vegyes élményekben van részem (ezért sokan irigyelnek). Viszont mosni nekem is ugyanúgy kézzel kell, amit kifejezetten ki nem állhatok, reggel hatkor kelni, negyven percig suvickolni, öblögetni, teregetni, brrr. A reggeli mosás felér egy reggeli tornával, mondjuk ez pozitivum. Miért nem este mosok? Azért, mert éjjel hűvös van, nem szárad meg, és ha sokat áll a ruha vizesen, megbüdösödik (ezt egy adag gondosan kimosott, kiterített, majd újramosott ruha árán tanultam meg).

Hát így alakult az életem eddig.

Thursday 5 November 2009

Hindu templom és véres lábujjak


A legnagyobb hindu templom amiben eddig jártam, ha jól számolom tíz emeletes, minden emeleten rengeteg kis szoba, minden szobában isten szobrok, imádkozni lehet hozzájuk, adományozni nekik, vagy csak megkongatni a harangot és továbbmenni. A templom a Gangesz partján fekszik, lélegzetelállító látvánnyal a folyóra és a völgyre:


A templomba csak mezítláb szabad bemenni, és ezt mindig tiszteletben tartom, ezúttal azonban kicsit ráfáztam a dologra, valamibe beleléphettem vagy nem tudom, de mire felértünk a legfelső emeletre, ömlött a vér az egyik lábujjamból. Az itt töltött idő alatt megtanultam nem túlreagálni az ehhez hasonló helyzeteket, még egyet meditáltam Shiva előtt, kongattam pár harangot, készítettem pár sztárfotót, majd szépen lebicegtem az utcára, vettem egy üveg vizet, és addig mostam a lábujjaimat, amíg meg nem találtam a vérző darabot. Azt egy kis extra vízzel kimostam, vettem egy ragtapaszt és leragasztottam, és az élet ment tovább.

Azt csak remélni mertem, hogy semmiféle fertőzést nem szedtem össze, illetve hogy semmilyen üvegdarab nincs a sebben, de mivel jobban bízom a saját orvosi képességeimben mint abban, hogy hányszor fertőtlenítik az eszközöket az indiai mini-klinikákon - ezért inkább bízom a karmában.

A templomban nagyon sok kedves öreg néni megbámult minket, mi is megbámultuk őket, és ezzel akkor a helyzet egy-egy volt. Aztán én készítettem pár fotót, és ezzel a hangsúly kicsit megborult, de az egyik néni maga kérte hogy örökítsem már meg a pillanatot, úgyhogy az univerzum az én szemszögembők mégiscsak nagyjából egyensúlyban van.

A fejemben még most is tisztán fel tudom idézni a hangulatát a helynek, de sem a képek sem a szavaim nem adják vissza igazán amit ott tapasztaltam. Spirituális volt az egész séta az emeleteken felfelé, de semmi erőltetett nem volt benne, az egész nagyon természetes volt, ahogy a nénik sétáltak és tapsoltak és motyogtak és kongatták a harangokat.



Apropó harangok, minden hindu templomban vannak kisebb nagyobb harangok, amiket kézzel kell megkongatni, azért, hogy a rossz szellemeket elűzzék:



A hindu templomok egyik jellegzetessége, hogy rengeteg isten-szobor van bennük, mint például ez a Shiva szobor: