Klisé bejegyzés arról, hogy Indiában sokan csórók, szegények, szolgák

Ha a világ egy száz fős falu lenne, akkor egy ember AIDSes lenne, három rabszolga, 14 írástudatlan, 20 alultáplált, 23 szennyezett ivóvízet iszik, huszonöt hajléktalan, harmincnak nincs munkahelye, harminchárom áram nélkül él, és negyvennek nincs cipője sem.

Mindig összeszorul a szívem mikor ilyen statisztikákat olvasok, és amióta Indiába jöttem különösen mélyen érint a kérdés, mert minden nap látok olyan embereket, akik rabszolgák, akik írástudatlanok, alultápláltak, szennyezett ivóvízhez jutnak csak, hajléktalanok, munkanélküliek, a házukban nincs áram, a cipőről nem is beszélve - egyszóval csaknem a teljes listát!

Először is a szomszédaink nagyon gyenge körülmények között élnek, nem is igazán házban laknak hanem csak egy egyszobás konyha és fürdő nélküli viskóban, elég sokan, eddig még nem sikerült megállapítani hogy pontosan hányan, legtöbbször két-három gyerek, egy asszony, és egy vagy két férfit lehet látni, de az alap azt hiszem a két gyerek meg az anya apa, és van még egy extra gyerek meg egy fickó akik néha ott vannak, talán valami rokonok. Az asszony (fiatal, 25 körüli) takarít nálunk, heti pár alkalommal átjön és kiseper és felmos és elmosogat, igaz nem európai standard szerint, de hát ez India, ehhez hozzá kellett szokni. A gyerekek pedig segítenek a szemetet kivinni a házunkból, először azt hittem hogy az anyukájukon akarnak könnyíteni, de a minap épp kivitte a kiscsávó a szemetet, és láttam hogy a ház előtt válogatják külön az üvegeket, kartonokat a szutykos szeméttől, és egy részét viszik be a kis viskójukba.

Már attól elég rosszul éreztem magam, hogy a gyerekek viszik ki a mi szemetünket, de mióta láttam hogy ők azt használják valamire, mégjobban sajnálom őket. Tudom, tudom, a sajnálatommal nem sokra mennek – de nehéz nem rosszul érezni magam amikor az én fizetésem ötször annyi mint az övéké és én elutazgatom meg elvásárolgatom, ők meg a mi szemetünket szelektálják...

Másodszor minden nap a falun keresztül vezet az utam, ahol még mindig van egy kis megbámulás, de már hozzászoktak a hátizsákos-farmeres látványomhoz, sőt, olyan is van aki mindennap köszön - és mostmár én is visszaköszönök. A látvány ami a faluban van eléggé megvisel, sokszor látok pici sovány gyerekeket a porban játszani, a koszos kis kezükkel ezt-azt tömködnek a szájukba, gyümölcsöt vagy kenyeret.

Harmadszor a munkahelyemen is van négy "szolga", nem szolgának nevezzük, de mindenki úgy bánik velük. A hivatalos megnevezés a házvezető, de sokkal többmindent csinálnak, mint a házvezetők, és nagyon sokan akik a gymbe járnak egyszerűen ugráltatják őket. És ezzel ki is vannak békülve (mindkét oldalon).

Mindig erős késztetést érzek hogy valamit tegyek ezekért az emberekért, de egyrészt most nem ez a munkám, másrészt pedig nagyon sokan ki vannak békülve az életükkel, függetlenül az anyagi helyzettől, nem tudom hogy igénylik-e azt a faja segítséget amit adni tudnánk. Bár kedvességnek, ajándéknak gondolom mindenki örül (én is, pedig nem élek rosszul).

Mindenesetre Vasárnap elmegyünk egy gyereknapi rendezvényre (Indiában a gyereknap November 14én van) egy gettó-iskolába festegetni, játszani, meg az országunkról mesélni a gyerekeknek. Nagyon készülök az eseményre, egy apró lépés lesz a felé, hogy valakinek jobbá vagy szebbé tegyük az életét, remélem jó lesz.