A blogspot megbolondult...

...és ezért összevissza teszi ki a bejegyzéseket, van amit kétszer tesz fel, de csak a második verzió linkje az ami él, a második nem. Elnézést a zavarodásért, a friss bejegyzések sorrendje jobb oldalt megtalálható és működik :-)

A henna bűvöletében - talán függő lettem?

A sokadik henna festésem, beleszerettem a dologba, és a minták egyre szebbek, a felületek egyre nagyobbak lesznek. Először csak tenyér, aztán tenyér és egy kis kar, most pedig a teljes felkar.

Ha találok egy női testfestőt (vagy két havert akik őrzik a férfi testfestőt amíg fest), akkor mielőtt hazamegyek készíttetek egy nagyot ami az egész hátamat befedi! Az lesz ám a mulatság...

Fotóriport a folyamatról és az eredményről alant.

Puja, Haridwar, Hare Ganga!

Haridwar az egyik legjelentősebb vallási központ Észak-Indiában, nagyrészt azért mert a Gangesz partján fekszik, és rengetegen idejárnak temetkezni (a halottaik hamvait a vízbe szórni), vagy megtisztulni (befürödni és ezáltal megtisztulni a bűnöktől).

Minden este hatkor egy ceremónia keretén belül sokminden történik, amiből sokmindent nem értettem, de az biztos, hogy sok kis puja-t a vízre eresztenek, ami az istenek felé kifejezett hálát jelképezi. A csoportos pujázást pár ember vezényeli, igazából nagyon nagy élmény, csak nem hinduként kicsit nehéz átlátni és követni hogy mi történik pontosan.

Ez a család elég messziről jött hogy a gyerekek egy-egy puja-t eresszenek a vízre:


Az esti ceremóniára mindig rengetegen összegyűlnek, helyiek és nem helyiek egyaránt. Igaz, turista kevés volt, de annál kedvesebben fogadtak minket. A kiscsávó a víz közepén igazgatja az adományokat, vagyis felügyeli a puják útját, nehogy felboruljanak.



Amikor megérkeztünk akkor a puja árusok lelkesedése miatt mi is vettünk egy-egy puját hogy adományozzunk az isteneknek, elvégre az áldás nekünk is jól jön. A puja maga két maréknyi falevélbe csomagolt virág, egy kis mécsessel a közepén, amit az ember meggyújt, kíván valamit (ez a mi ötletünk, ilyen európai puja interpretáció), majd vízre ereszti, és "Hare Ganga"-val útjára engedi.


Eleinte egy pap-féleség segített megérteni a lényeget, nem kértük, magától ajánlotta a segítségét, matráztatott velünk egy tízsoros szöveget, majd közölte (egymásután nagyon sokszor) hogy "nem kötelező, de adakozhatunk neki, és majd ő eljuttatja a megfelelő helyre az adományt, ötszáz rúpia, ezer rúpia, nem kötelező". Hát mit mondjak, nem adakoztunk neki (de adakoztunk a hivatalos adakozó helyen, igaz nem ötszáz vagy ezer, hanem tíz-húsz rúpiát, de hát az adomány az adomáy).

Naplemente a Gangeszen

Freedom fighter szék, avagy kiegészítés a buszos kalandokhoz

Itt a fotó a freedom fighter székről:


A kendőt azért teszem a fejemre - ha valaki kérdezné - mert így egyrészt kevésbé bámulnak, hiszen a legtöbbször éjszakai buszokon utazunk, és ezen buszok utazóközönsége hogyismondjam ritkán lát turistát, másrészt pedig így el tudom takarni az arcomat ha kacagnom kell, mert előfordul hogy egy-egy emberke rajtunk felejti a szemét, és nagyon vicces arcot vág. Tudom én hogy nem szabad nevetni az embereken, de ez jóindulatú nevetés, nem kikacagás...

A nagydumás festékpor árus csávó

Indiában szinte mindenki árul valamit, nagyon sok "bolt" mobilisan van működtetve, vagyis az árus a fején elcipeli a motyót magával, egy szimpatikus járdaszélen kipakol, majd este összecuccol és hazamegy. Persze olyan is van, hogy egy nyakba akasztható kis táblácskára pakol, és folyton mászkál. Sőt, ha a legegyszerűbb üzleti modellt vesszük, akkor tulajdonképpen sok kiscsávó a zsebéből árul ezt-azt, kulcstartókat, képeslapokat, stb.

A módosabb árusok egy targonca és bicikli egybeépített verziójával dolgoznak, a koncepció egyszerű, megpakolja a járműt, elindul reggel, és ahol lát egy forgalmasabb utat lehorgonyoz és nekifog árulni a portékát. A gyümülcslé árus fiúk mind ezt a modellt követik, de nekik vannak bevett helyeik is, egy-egy forgalmasabb utcasarkon vagy piacon ugyanazt az árust lehet látni heteken át.

Mielőtt bárki szörnyűlködne, igen, gyakran vásárolok útszéli gyümölcslevet, tudom hogy nem higiénikus meg egyébként is, de nagyon finom, friss, vitamindús, egy kis baktérium nem árt, és már három hónapja csinálom, azt hiszem immunis lettem a rettegett gyümölcslé-bacilusokra (nem akarom elkiabálni, de remélem).

Az árusok gyakran kisfiúk, gyerekek, főleg a csecsebecséket és a képeslapokat illetően, de láttam már három-négy év körüli kisfiút aki kukoricát sütött az út szélén.

Rengeteg ilyen árust láttam már, a kajától elkezdve a csecsebecséken át a bugyikig és kenyérig mindenfélét, a kedvencem mégis a festékpor árus csávó. Gyorsbeszélőket megszégyenítő képességgel mondott el tíz oldalnyi szöveget két perc alatt úgy, hogy közben egy-két bindit rittyentett rám, és erőszakosság nélkül meggyőzött arról, hogy az életem soha többet nem lesz teljes, ha azonna nem veszek egy csomag színes festékport meg bindi mintákat.

Bűvészeket megszégyenítő gyorsasággal illusztrálta hogy mi mindenre tudom majd használni a cuccot, a kezén tartott egy összefoglalót, majd nyélbe ütöttük a (nagyjából 300 forintnak megfelelő) üzletet.




Bónuszként még egy hindu isteneket tartalmazó tizenkettes képeslap csomagot is sikerült vásárolnom, fogalmam sincs honnan kapta elő a cuccot, egyszercsak ott volt a kezében és már mondta is, hogy a nagymamám hogy fog örülni neki, ajándék, vegyek rögtön kettőt (végül egynél maradtam). Azt hiszem, a csávó tarthatna sales-es képzéseket, nagy sikere lenne!

Bindi festés

Bindinek azt a festett, ragasztott, néha tetovált homlokdíszt nevezik, amit az itteni nők nagyon rég óta viselnek. Régen volt életkor, házasság, etnikum jelzésértéke, de ma már inkább csak díszként szolgál.

Az egyik leggyakoribb a festett bindi, amit minden nap frissen festenek, nem nagy művelet, gyakorlatilag csak egy kis festékpor kell meg egy kéz, az ember belemártja az ujjbegyét a porba, a homlokára nyomja, és kész is a bindi. Persze van ennél sokkal szofisztikáltabb verzió is, sőt, ma már pici ékszereket is ragasztanak bindiként a homlokra.

Az egyik kedvencem a festett bindik közül az, amelyiket pici fém lenyomatolóval lehet elkészíteni, nagyon egyszerűen és gyorsan megoldható, sok színben, sokféle mintából. Rishikeshben alávetettem magam egy bindizésnek, az eredmény egész cuki lett.

Majd a csávó illusztrálta, hogy milyen egyszerűen és gyorsan lehet variálni a színeket és a mintákat:


Majd addig magyarázott, amíg hagytam magam rábeszélni egy színes bindi készítő szettre, aminek otthon bizonyára nagy hasznát fogom venni.


Ha jobban belegondolok, akkor tudom is mire fogom használni a bindikészítőt. Szervezünk majd egy indiai estét, ahol főzni fogok, és mindenkit telefestek bindikkel, aki él és mozog (és eljön). Ezt meghívásnak is lehet venni :-)

Testközelből a Szent Folyó - avagy csobbanás a Gangeszben

Nem olyan régen volt egy bejegyzés amiben többek között arról is volt szó, hogy milyen gyorsan beleolvadok a helyi dolgokba, hiszen első héten csak sterilen csomagolt kekszet akartam enni, mostmár viszont az utcáról is simán benyomok egy-két adag ezt-azt.

Tisztán emlékszem, hogy a bejegyzés végén azt írtam, hogy ki tudja, ha így haladok akkor egy nap a helyiekkel fogok a Gangeszben pancsolni. Nos, ez megvolt. Ugyhogy most nem nagyon tudom mit írhatnék ami ezen túltesz, bár biztosan van ilyen, csak jelen pillanatban nem nagyon jut eszembe.

Mondjuk azt hozzá kell tegyem, hogy a pancsolás nem volt több öt-tíz percnél, és csak bemártóztam, nem nyomtam be a fejemet teljesen a víz alá, és nem is ittam belőle - mint sok helyi. Na, talán ez az a limit amit nem fogok tudni átlépni: szürcsölni a Szent Folyóból.

A hinduk szerint aki megfürdik a Gangeszben annak az összes fürdés előtti bűne eltörlődik, úgyhogy akkor én most tiszta lappal kezdek, és nagyon oda fogok figyelni, hogy ne halmozódjon fel sok a számlámon, hanem még egyszer el kell menjek lemosni magamról a dolgot.

Ashram, Beatles, Tigrisek, Majmok

Rishikeshben meglátogattuk az (egykor híres, ma bezárt és elhagyatott) Ashramot, ahol annak idején a Beatles is járt.

Ugyan az ashram tényleg be van zárva, de amint odaértünk a kapuhoz, egy kis emberke előbújt és mondta hogy welcome meg minden, ötven rúpiáért fejenként nyugodtan körbesétálhatjuk az egész ashramot. Nagyon barátságos kis öreg volt, úgyhogy készítettünk egy fotót együtt, emlékbe.

Igazából ha jobban belegondolok, az öreg olyan öreg volt, hogy akár a Beatles idején is már itt lehetett - ezt elfelejtettem megkérdezni tőle.


Kaptunk az alkalmon, és azon nyomban a baba kezébe nyomtuk a pénz, a kapu kinyílt, és beléphettünk a dzsungelnek kinéző kert féleségbe. Az őr megmutatta az irányt és utunkra eresztett, mi pedig elindultunk felfedezni a rejtélyes Beatles emlékhelyet. Semmi Beatles-re utaló jel nem volt, sőt, egy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kisértetfilmbe csöppentünk volna, az is megfordult a fejemben, hogy soha többet nem találunk ki ebből a dzsungelből, de aztán elénk tárult az első meditálós házikó, és akkor megnyugodtam, hogy ha más nem akkor az éjszakát itt töltjük és másnap hívunk segítséget.


Ahogy bennem merészkedtünk a rengetegbe egyre több ilyen kis házikót találtunk. A koncepció egyszerű: az alsó szinten alszik az ember, a felső szinten meg meditál, és e két tevékenységen kívül sokminden mást nem lehet csinálni, úgyhogy a célnak tökéletesen megfelelnek a kunyhók.

Amikor egy egy ág reccsent vagy egy bokor megmozdult mindig az jutott eszembe, hogy Indiában itt-ott vannak nem nyilvántartott tigrisek is, és abból ítélve hogy a hely mennyire kihalt és csendes, zöld és sűrű, rögtön eszembe jutott, hogy ha netán szembejönne velünk egy tigris, akkor bajban lennénk. Tigrissel végül nem, de giga-pókkal találkoztunk:



Mélyebbre haladva a kertben találtunk egy sokemeletes házat, amit szintén meditálásra használtak régen. A szobákban aludtak és a tetőn található kunyhókban meditáltak.




A kunyhók felépítése amúgy nagyon érdekes, a lenti szobának két ajtaja van, a kunyhó külső falán pedig van egy létra, ami az emeletre visz. Az emeletre csak kintről lehet felmenni, illetve beereszkedni, és amint az ember leereszkedik a létrán, sötét van és semmi más, annyi hely hogy le lehet ülni, és mehet a meditálás. Ha több időnk lett volna talán ki tudjuk könyörögni hogy ott tölthessünk egy éjszakát és kipróbáljuk milyen az igazi elvonulás, bár lehet hogy a tigris-gondolattól nem tudtam volna a szememet sem lehunyni.




Amikor visszaértünk a bejáratkoz az öreg épp egy diya-t (kis mécses) készített, gondolom valamelyik Isten tiszteletére akarta meggyújtani, már nem volt időnk kivárni vagy kideríteni hogy mi is lesz belőle.



Végül az ashramból kilépve vártak ránk a majmok, és pózoltak a gépeinknek, épp csak hogy nem mosolyogtak:

Buszos kalandok

A hétvégét egy Rishikesh nevű Gangesz parti városban töltöttem, és az odaút mintha egy Murphy törvényt illusztráló könyv első számú fejezete lett volna.

Először is elértük a buszt, de úgy, hogy előtte sitty-sutty minden cuccomat össze kellett pakoljam és átköltöztessem a földszintre, mert bizonytalan volt hogy ki mikor hova költözik (Hétfőn aztán mindent visszacipeltem a legfelső emeletre, mert lent még ágyak sincsenek, de ez egy másik sztori). A helyi buszokon van egy nagyon érdekes dolog, sok sok szék hátára rá van írva, hogy kinek van fenntartva (nőknek, időseknek, kisgyerekeseknek, vakoknak, stb.). A mi székünk a "freedom fighter - senior citizen" feliratot viselte, és azt hiszem hogy akkor rám inkább a freedom fighter igaz, mindenesetre nem kérdezett rá senki, hogy akkor mi a pálya velem.

A busz természetesen tele volt, minden széken ült valaki. Másfél-két óra zötyögés után a busz megállt a senki földjén, és mondtak valamit hindiül, de az "igen-nem-köszönöm-tíz rúpia" tudásommal nem tudtam pontosan kibogozni, hogy mit akarnak mondani, de abból hogy mindenki felállt, kezdte szedni a cuccait és lenyomulni a buszról (meg igazából az utazás során tapasztalt motor-hangokból) arra következtettünk, hogy valószínüleg elromlott a busz. Amikor leszálltunk áttessékeltek minket egy másik buszra, ami már eleve annyira tele volt, hogy összesen két-három szék volt szabadon.

Felmásztunk, én leültem egy bóbiskoló középkorú fazon mellé, a srácok álldogáltak, a többi ember szintén felnyomult, de úgy, hogy a lépcsőn is csüngtek. Az egyik fickónál aki a lépcsőn állt volt egy baba, mondtam neki hogy ideadhatja, mert veszélyes kisgyerekkel a buszból kilógni.
Félóra utazás után észrevettem hogy van egy másik gyerek, aki nagyobbacska (4-5 éves), és a lépcsőn áll, és a felnőttek összevissza nyomják, úgyhogy mondtam neki, csatlakozzon ő is hozzánk, elfér még egy gyerek az ölemben. A gyerek odajött, úgyhogy a következő másfél órát két indiai gyerkőccel az ölemben utaztam.

Amikor a nagy tömeg leszállt, mondtam az egyik srácnak hogy üljön le a helyemre, és majd én álldogálok egy kicsit, kinyújtóztatom a lábaimat. Amikor a jegyszedő látta hogy állok, akkor mondta hogy üljek le a sofőr mellé a motorháztetőre - úgyhogy az út utolsó másfél óráját a motorháztetőn töltöttem - de legalább jó volt a kilátás.

Az, hogy megérkezés után majdnem egy órát mászkáltunk a vaksötét kisvárosban mire találtunk egy hotelt nyitva, már csak hab a tortán...

Rövidhírek

Tegnap reggel munkába jövet beültem a riksába, és – mivel sok cuccot kellett cipeljek – a beülés után véletlenül kicsúszott a válltáskám a kezemből és leesett a földre, pont a riksa kereke mellé. Épp hajoltam le érte és közben mondtam a riksasofőrnek hogy ne induljon el, de késő volt, a jármű szépen lassan gurulni kezdett, és öt centiméterről néztem végig ahogy a kerék átgurul a táskám egyik felén. Közben folyamatosan kiabáltam én hogy STOP, STOP de nem nagyon használt, a riksa soförje elindult, és annyi a telefonomnak. Megjavíttatni itt nem lehet, mert nincs meg az eredeti számla (amit tavaly májusban állítottak ki Nagyváradon, milyen meglepő hogy nincs meg...). Úgyhogy most a főnököm régi régi telójával mászkálok.

Ismét leszakadt egy darab az egyik lábujjamról, nem értem mi van, nem is emlékszem mi történt, egyszer csak odanéztem és vérben tocsogtam. Szerencsére már hozzáedződtem az ilyen esetekhez, fájdalommentesen operálom magam az utcán, veszek egy palackozott vizet, sitty-sutty lemosom a sebet, szárítás, tapasz, ha szükséges akkor egy kis darabot lecsippentek a bőrből, körömből, szóval kis-orvosi diplomát is kaphatnék lassan.

Fürödtem a Gangeszben! Októberben? Igen, ugyanis itt napközben Júliusi idő van, és csak éjszaka van Októberi idő. No de a lényeg mégiscsak az, hogy megmártóztam a Szent Folyóban, ruhástól (természetesen), ezzel is közelebb kerülve az indiai kultúrához.

Az időjárás tűrhető lett Chandogarhban, napközben meleg van ugyan, de éjjel kellemesen hűvös az idő. Éljen az ősz!

A házban ahol lakunk volt egy kis balhé, ezért most se gáz, se internet. És még csak félig költöztem vissza, az emeletet már elhagytam, de a szobatársnőm fiúja a szobánkban alszik (ez az utolsó hete Indiában, jövő héten lelép), ezért aztán összevissza lakom. Reggelente két-három helyiségből próbálom összevakarni a cuccaimat.

Felkerült a blog az egologóra. Nem tudom hogy, de örülök neki :-)

Szári vásárlás

Gwalior - elvileg - híres a szárikról, vagy legalábbis a főnököm szerint "itt nagyon tuti szárikat lehet kapni, nagyon tuti áron, nagyon tuti színben és nagyon tuti minden", ezért aztán az egyik este elmentünk beszerezni egy példányt abból, amit valószínüleg otthon olyan gyakran fogok felvenni, mint az ember az esküvői ruháját - kivéve ha van valaki, aki vállalkozik arra, hogy eljön velem ide-oda miközben én a viseletben feszítek.

Na de visszatérve a szárivásárlásra, egyik este elmentünk az Anyagbirodalom Urához, aki érkezésünket lelkes kézfogással és fejingatással viszonozta, majd felinvitált az emeletre, leültetett a Birodalom közepébe, és kezdetét vette az a végeérhetetlennek tűnő folyamat, amikor én mondok egy színt és ők hatvan szárit elém dobnak hogy akkor válasszak, ezt nézzem, azt is nézzem meg, még ezt is fogjam meg és arra is vessek egy pillantást.

Magát a folyamatot nem írom le részletesen, elég repetitív volt a dolog, én meglehetősen oszcilláltam az opciók között, "jaj ennek milyen szép a mintája" "ó ez a szín gyönyörű" "wow hogy ez milyen finom tapintású" és társai.


Ahogy gyűltek előttem kupacban a szárik, úgy gyűltek körénk a fickócskák, mind ott dolgozott, pontosan nem tudom ki mit csinált, mindenesetre némán nézték vívódásom hogy akkor hát én immár mit válasszak, szerintem azt hitték hogy soha nem fogok tudni dönteni, és másnap reggel is ott leszünk mindannyian, én válogatok tovább, ők pedig kifogynak a szárikból és kezdjük majd előröl.


Az egyik kedvencem a halványkék mintás volt, de sajnos amikor magamra öltöttem akkor nagyon hasonlítottam egy hatalmas gombóc szilvás fagyira, ezért aztán jobbnak láttam tovább keresgélni. Igaz, újra és újra visszatértem ehhez a darabhoz, de a végén még sem került bele a top háromba.


Soha nem szerettem a sárgát igazán, de száriban valahogy ez a példány nagyon megfogott, és bár ő sem került be a top háromba, annyiszor magamhoz próbáltam, hogy egy fotót ez is megérdemelt:


Az egyik nagyon esélyes az alábbi fekete-krém kombó volt, de sajnos ő sem jutott túl az utolsó akadályon, ő csak a harmadik lett a top három listán:

No és végül az lett a döntés, hogy a top háromból kiválasztottam egyet amit megveszek racionális érvekkel alátámasztva (Indiában éltem néhány hónapot, ezért egy szári mindenképpen kell emléknek), és egyet, amit szerelemből veszek meg (olyan szép a színe, szép az anyaga, szép a mintája). És akkor a top három két nyertes példánya:

A szárivásárlás befejeződött (mindenki nagy örömére), az üzletet nyélbe ütöttük, és a Birodalom Ura letessékelt minket a férfirészlegre, ami kicsivel szegényesebb, a piac nyílt részén van, és hasonló módszerrel a főnököm elé dobigált mindenféle anyagokat, amiből inget fabrikáljon neki. Ez a folyamat jelentősen gyorsabban lezajlott, jöttek az anyagok, én bólintottam vagy ingattam a fejem, a főnök gyorsan kiválasztott négyet, fizetett, és már kint is voltunk az anyagrengetegből.

Férfi ingek anyagainak a legpopulárisabb színei, a rózsaszíntől a pirosig, kockástól a csíkosig, fényestől a még fényesebbig:

A Birodalom Ura, avagy szárik és ingek nagymestere:

Henna realoaded

Bele vagyok szeretve a hennába, ezért nemrég a második kézfestést is megejtettem. Ezúttal a minta más, de a fickók ugyanolyan lenyűgözően gyorsan dolgoznak. A tetkót Agra egyik piacán szereztem, és mire kész lett (3 perc) egy kisebb auditor csapalt gyűlt körénk, nagy hozzáértéssel nézték a készülő művet, miközben maga a Művész a kis tubusból serényen nyomkodta ki a zöldes-barnás pépet.


A két auditor csávó egyébként más szerepeket is betölt a bizniszben, például ők a kasszások, a marketinges és PR munkatársak, valamint a tolmácsok is, mert a Művész nem nagyon beszéli az angolt.

Az időzítés nem volt az igazi, mert a tetkó után mentünk ebédelni, amit fél kézzel csináltam végig, beleértve a vécézést, kézmosást, és magát a táplálkozási műveletet egyaránt. Majd a Taj Mahal felé vettük utunkat, ahol szintén akadályokba ütköztem, úgy mint fényképezőgéppel egy kézzel zúmolni (ezt hogy modnják magyarul?), a beállításokat elrendezni, satöbbi. De szerencsére másfél óra alatt megszáradt és darabokban lepotyogott a henna, és a helyén maradt a szépséges eredmény, ez:


A kézre vagy testre festett henna egyébként sokmindent jelöl, mondjuk a magamfajta turistáknál csak annyit, hogy "jé de cuccos, nekem is kell", de a helyi lányok például esküvű napján nem csak a kezüket, hanem a lábukat, a karjukat, gyakran a testük más helyeit is befestetik. Egyéb fesztiválok és ünnepségek előtt is gyakran megfestetik a kezüket, lábukat, és egyébként azért pont ezeket, mert itt a bőr sok keratint tartalmaz, és a minta színe besötétül.

Egyébként a henna tetoválás nem a helyes kifejezés, mert valójában nem tetoválás, csak festés. Az igazi neve a cuccnak Mehndi, csak ezt nehezebb kommunikálni.

Dusherra után találkoztam néhány fiatal asszonnyal, akiknek nagyon szép Mehndijük volt, ezért meg is örökítettem őket, hátha majd otthon valaki vállalkozik hogy modellem legyen és valami hasonlót produkáljak a kezére: