Tibeti pillanatok Indiában

Már volt egy bejegyzés Dharamsala és McLeog Ganjról, de mivel szerelmes lettem a helybe, ezért elmentem mégegyszer, és mivel egész másképp telt ez a hétvége mint az előző, ezért megérdemel még egy bejegyzést.

Érdekes módon mindkét alkalommal ugyanúgy bedőltünk a téren hotelt reklámozó fickóknak, szép, tiszta, csendes, biztonságos hotelt ígérnek (ez igaz is) "nem túl messze a központtól". Mivel reggel 5-6 körül érkeztünk meg, hideg volt és nagyon éhesen voltunk, igent mondtunk arra a meghívásra, hogy nézzük meg a hotelt, és ha nem tetszik akkor kereshetünk másikat.

Távolság szempontjából tényleg nem volt, de száz lépcsőt kell leereszkedni, és száz lépcsőfokot kell felfele mászni, hogy az ember visszajusson az utcára. De ha már egyszer lemásztunk, akkor nem volt kedvünk felmászni és másik hotelt keresni, ezért aztán maradtunk. Mindkét alkalommal majdnem ugyanazt a hotelt fogtuk ki, és mindkét alkalommal megfogadtuk, hogy többször nem dőlünk be a dumának, de most az egyszer maradunk, mert van meleg víz és különben is csak 200 rúpia a szoba.

A sok lépcsőzésért kárpótolt a látvány, a szobából és a teraszról gyönyörű látvány nyílt a völgyre és a hegyekre, el tudtam volna képzelni hogy heteket maradjak ott.

Napfelkelte McLeod Ganjban:

A szobából elénk táruló látvány:

Amint már említettem, McLeod Ganjban szinte minden Tibetről szól, mert az egész tibeti kormány ide van kitelepítve. Az utcán több a tibeti mint az indiai, mondjuk turista ugyanannyi van mint tibeti, nagyon közkedvelt kirándulóhely főleg a hippi utazók köreiben. A helyiek (tibetiek) pedig boldogok (?) hogy kiszolgálhatják a kiváncsi turistákat, rengeteg masszázs lecke, jóga, főzés, nyelvlecke és hasonlók vannak. Mi is beiratkoztunk egy tibeti főzőleckére, ami annyira vicces volt, hogy külön bejegyzést fogok írni róla.

Az utcán rengeteg kaját lehet venni, a legnépszerűbb a momó, de ugyanúgy árulnak levest, tibeti kenyeret, sütiket, gyümölcsöt. Soha nem gondoltam igazán bele, hogy hol is készülnek ezek a finomságok egész pontosan, és milyen körülmények között, mert félek hogy ha végiggondolnám a folyamatot, akkor azonnal kijönne belőlem a sok finomság. A momo az egyik kedvencem, párolt derelyére hasonlít, csak nem édes hanem sós. Ilyen nagy, sokszintes pároló fazékokból árulják, tizenként-huszanként, és én egyedül tizet-huszat szoktam enni :-)

A kajaárulás mellet a másik nagyon gyakori foglalkozás (a szerencsésebbek közül) a csecsebecse árulás. Rengeteg nyakláncot, ékszert, sálat, kendőt lehet kapni (igen, fülbevalóm is, sálam is van, igen, a tesómnak is vettem ezt-azt), és annak ellenére, hogy ez egy viszonylag könnyű meló, minden reggel a hidegben (Himalája...) kipakolni az összes cuccot és minden este összepakolni, embert próbáló feladat (és ezt nagyon gyakran asszonyok végzik).

De mi ez ahhoz képest, ahogy ezek az emberek átjutottak Tibetbe? A legtöbben gyalog jöttek a hegyeken át, átlagosan két hónapot tart az út, és ha túl is jutnak élve, előfordul hogy valakit visszafordítanak. Akit pedig nem fordítanak vissza, az letelepedhet Indiában, és nagy valószínűséggel soha többet nem mehet vissza. Nagyon sok tibetivel beszélgettünk, és sokan vannak akiknek a fele családja ott maradt, testvérek akiket évek óta vagy soha nem láttak, szülők, nagyszülők, barátok. Érdekes módon mégsem panaszkodtak, egyszer láttam egyetlen lánynak a szemében megcsillanni egy könnyet amikor arról beszélt, hogy soha nem találkozott a bátyjával, aki Tibetben él, mert a szülei elszöktek amikor ő született, és hogy mennyire vágyik rá, hogy megismerhesse a testvérét.

Akiknek sikerül bevándorolni Indiába azok tibeti nyelvű iskolákba járhatnak, egy-két évet kolostorokban tölthetnek, és amikor elvégzik az iskolát akkor mehetnek szerzetesnek vagy dolgozni, amelyiket jobban szeretnék - megjegyzem, egyik sem éppen könnyű. A szerzetesek McLeod Ganjban jól élnek ahhoz képest ahogy Tibetben éltek; bár itt a honvágy emészti őket, ott meg az elnyomás.

A szerzetesek élete egyszerű, sajnos nekem nem sok rálátásom volt arra, ahogyan élnek, csak annyit tudok amennyit itt-ott hallottam. De ahogy én elképzelem nagyon szigorúan élnek, de ez nem erőltetett szigor, gondolom nekik természetes hogy nem dizájner ruhákban mászkálnak és nem sörözik el a szabadidejüket. Sokáig azt hittem, a szerzetesek a világtól elvonulva élnek, elzárkózva a világi dolgoktól, de a múltkor láttam egy szerzetest aki az iPhone-ján zenét hallgatott, egy másikkal pedig a netkávézóban futottam össze, úgyhogy ez a teóriám megdőlni látszik. Vagy az emailezés belefér a szerzetesi létbe?

Az egyik leghíresebb menekült-csapat az a zenélő trió, akik hirdetik hogy "soha ne add fel" (klisé, de Churchill is megmondta, úgyhogy csak van benne valami), nagyon sok koncertet adnak, gyakorlatilag ebből áll az életük. Szívszorító volt hallani a zenét, egyáltalán a tibeti zene egy kicsit szomorú beütésűnek tűnik nekem, de erre szintén egy másik bejegyzésben fogok kitérni. Ha valaki Dharamsalaban jár, mindenképpen hallgasson bele a zenéjükbe, megéri:

Azt még sikerült kiderítsem, hogy a szerzetesi tevékenység részeként a szerzetesek sokat festenek, többek között ez is hozzájárul a kolostorok jövedelméhez. A festés meditatív tevékenység, és minden darab kézzel festett, gyönyörű: