Múlt, jövő, lemaradás

A múlt hétvégén kirándulni voltam, a jövő hétvégén szintén elfoglalt leszek, és a kettő között nagyon le vagyok maradva önmagamtól.

Nem is annyira a teendők száma vagy nehézsége miatt vagyok lemaradva, sokkal inkább egy dolog van ami nem hagy nyugodni, és akármennyire is próbálok másra fókuszálni, nem megy. Azt hiszem egy holt pontra jutottam, és egyelőre nem nagyon látom a fényt az alagút végén.

Az a helyzet, hogy ma-holnap döntést kell hozzak, és a döntéshozási technikáim csődöt mondtak. Ezért a blogírás is blokkolódik az agyamban.

Megpróbálok erőt venni magamon!

Rohtang Pass

The traveller 2

Ami kimaradt az előző bejegyzésből: http://powblam.blogspot.com/

Inspiráció, szép, különleges. Tetszik.

The traveller

Julian utazó. Az én szememben mindenképpen.

Nem tudom mivel foglalkozott mielőtt utazni kezdett volna, de az utóbbi két és fél éve az utazásról szólt, bejárt sok kontinenst, és most épp India volt soron.

A sors vagy mittudomén mi Chandigarhban hozott össze vele, összesen kétszer találkoztam vele, érdekes ember, buddhista, művelt, rengeteget tanultam tőle - örülük hogy megismerhettem. Persze kicsit irigyelem, mert a mágikus kisbuszával oda meg ahová akar, nincsenek megkötései, nincsenek korlátai. Igaz, Goában találkozott egy lánnyal, és most visszamegy érte Európába, de akkor is nagyon szabad és független életet élt eddig. Meg magányosat. Olyat, amilyent talán nem nagyon szeretnék magamnak.

Julian utazó. Sokat tanultam tőle. Egyrészt megerősített abban a hitemben, hogy utazni szeretnék én is - másrészt megerősített abban a hitemben, hogy milyen fontos az időzítés, és nekem nem most van itt az ideje az utazásnak. Tanulni vagy dolgozni fogok, attól függően hogy hogy alakul a következő pár hónap. Amikor lesz miből és lesz kivel, akkor majd veszek egy kisbuszt és utazok egyet a világ körül én is. Addig pedig vagy felvesznek egyetemre, vagy visszaköltözöm Magyarországra.

Julian utazó. Azt hiszem kivárom amíg én is utazó leszek, és nem sürgetem a dolgot.

Úttalan utakon, szemben az árral, száguldás-Honda-szeretem

A költözéssel újrakezdődött az a fejezet, amelyikben próbálok civilizált módon és időben eljutni a munkahelyemre, de egyelőre a fenti kettő közül általában csak az egyik következik be, a másik valahogy mindig lemarad.

Most kétszer olyan messze lakom mint ezelőtt, és a munkahelyre eljutás is kétszer annyiba telik. De nem is ez lenne a legnagyobb hátulütője az ügynek, sokkal inkább az szokott szöget ütni a fejembe, hogy mivel menjek munkába. Első nap próbálkoztam azzal, hogy 30 perc séta-riksa-10 perc séta, de ez elég sok séta és elég forgalmas úttesten gyalog, ezért úgy döntöttem keresem tovább a megoldást.

A második próbálkozás a 8 perc séta - riksa 1 - riksa 2 - 10 perc séta volt, de valahogy ez sem főnyeremény, mert a sok riksázás meg várakozás miatt szinte mindig elkések.

A harmadik próbálkozás ma reggel volt, eddig ez tűnik a leghatékonyabbnak, ugyanakkor ez sem éppen kellemes. Ez a 8 perc séta - 20 perc busz - 20 perc séta verzió, de ebben van nyomorgás a buszon, mozgó buszról le-fel ugrálás és útszéli poroszkálás.

A változatosság kedvéért azt hiszem váltogatni fogom a módszereket, így egyik sem lesz nagyon unalmas - holnap újra próbálkozom az első verzióval, a sok séta közben legalább zenét hallgatok meg kiszellőztetem a fejem.

Az útszéli séták mindig kellemetlenek, mert nagyon nagy a forgalom, a por és a zaj, ráadásul én vagyok az egyetlen, aki forgalommal szemben sétál, mindenki más a forgalommal megegyező irányba hömpölyög gyalogosan, nem értem miért. Nem tartom jó dolognak a forgalommal együtt sodródni, mert az embernek nincs hátul szeme, és sosem lehet tudni mikor jön egy őrült motoros aki az ember fenekére csap (jobb esetben) vagy elsodorja magával (rosszabb esetben; erre még nem volt példa szerencsére).

Múlt héten az egyik ügyfelünkkel voltunk ebédelni (Edótól tanultam... :-P) és ebéd után elvittek vezetni - én vezettem! És azt hiszem egyhamar nem akarok Indiában vezetni! Semmiféle szabályt nem tartanak be, soha senki nem jelez semmit (mindenki csak dudál, gyakorlatilag ez a jelzés, de egy dudálás nem fejezi ki elég pontosan hogy az illető vajon jobbra vagy balra akar fordulni), és ha az ember megpróbál európai mérce szerint vezetni, ledudálják az útról. De azért jó volt egy csini, idős Hondával furikázni, na. Az illető akié az autó valami katona, és ez a második autója, ráadásul egy hét múlva kihelyezésre megy India másik végébe, és felajánlotta az autóját hogy használjam Decemberig - de erősen hezitálok hogy elfogadjam-e... Azt hiszem nem fogom, a saját testi épségem érdekében, meg egyáltalán, egy autóról van szó nem egy görkorcsolyáról (bár ennek a családnak autója több van mint egy átlagos családnak otthon görkorija). Bár az ötlet hogy reggel csak beülök az autóba és elgurulok munkába nagyon csábító!

Csak megjegyzésként mondom el, hogy a mai húszperces gyaloglás során elmentem egy hosszú kerítés mellett, aminek a tetején szögesdrót volt. Először azt hittem valami katonai cucc, de aztán megláttam egy csomó (7-8) fickót ácsorogni a kerítés mellett, és befelé bámulni. Ahogy jobban odanéztem felfedeztem egy kosárpalánkot meg egy-két iskolabuszt. Istenem, csak remélni merem, hogy egy lányiskoláról van szó és a fickók sima kukkolók, nem pedig ez az iskolafal a pedofilok gyülekezőhelye...

Egy vacsora emlékére

A múlt heti vacsora óta kicsit másképp nézek Indiára. Megismertem egy igazán más, gazdag (pénzes) és luxus oldalát. Kóstoltam bort (először mióta Indiába jöttem), sok húst ettem (csirkét, halat, kecskét) és nagyon elegáns vendéglőben voltam. Megismertem néhány üzletembert, akiknek az élete abból áll, hogy mások dolgoznak az ő cégeikben (a munkaerő olyan olcsó, hogy megengedhetik maguknak azt is, hogy mindent más intézzen helyettük), termelnek egy csomó profitot, ők pedig mindeközben golfoznak. Nem nevezném őket példaképnek, de azért csak úgy elmenni Bangkokba három napra nem olyan rossz dolog.

Az édesség aminek az állaga nagyon furcsa de az íze nagyon finom:

A bor, ami szintén mérföldkő az ittlétemben. Note: 690 rúpiába kerül, és ez nem a drágábbik bor:

Előétel (előtti előétel): csiráztatott cuccok

A vacsora egy kellemes beszélgetéssel volt egybekötve, persze mint már említettem, mindenki jelentősen öregebb volt mint én, így aztán többet hallgattam mint beszéltem, de amikor beszéltem akkor legalább figyeltek rám. Vacsora után elmentünk egy vendéglőbe, ezt én sem értettem pontosan, hogy miért kell vacsora után elmenni enni, de végülis a kaja és a társaság ott is finom volt, így szemet hunytam a furcsaság fölött. Lehet hogy a vacsora otthon valójában előétel volt? No mindegy. Egy elegáns kínai helyre mentünk, életem legfinomabb kínai kajája volt (talán Londonban a Mile End-i kis boltban volt még ilyen finom), majd útközben haza az utcán a fickók még ettek valami hülyeséget, egy falevélbe kent masszára dobigált valami darabkák formájában, gondolom bódító cucc lehetett, szerencsére én kihagytam. Mialatt ők a leveleket rágcsálták, én az árussal fotózkodtam :-)

Minden a helyén van az életemben. Minden a helyén van az életemben?

“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”

(Márai Sándor: Az igazi)

Minden egyszerre jön

Hogy van az, hogy az ember életében a dolgok gyakran nem arányosan és igazságosan, hanem legtöbbször tömbökben jönnek? Olyan ez, mint amikor egyik nap sokmindent ehetsz, van miből válogatni, van hús, gyümölcs, édesség, a másik napra meg vajas-pirítós van csak? Hogy van az, hogy az emberre egyszer rá sem néznek, amikor meg lenne valaki aki igazán érdeklődik, akkor csapatostul jönnek a hódolók?

A fejemben erre megvan a magyarázat, de megfogalmazni még magamnak is nehezen tudom. De azt hiszem ez is az élet körforgásának a része: ha senkinek nem tetszem, akkor nincs kisugárzásom, és nem is fogok senkinek tetszeni. Amint megtetszem valakinek, és tudatosul bennem, hogy megtetszettem valakinek megváltozik az arckifejezésem, a kisugárzásom, és másoknak is kezdek megtetszeni. Szóval a valóságban semmi nem változik, hanem az én fejemben történik meg a változás.

Sokáig nem találkoztam igazán érdekes emberekkel, és azon gondolkodtam, hogy hol bujkálnak azok az emberek, akikkel igazán lehet beszélgetni, nem csak a sörfőzésről és a sörivásról. Aztán találkoztam valakivel, akivel igazán lehet vitázni és érvelni és beszélgetni, és nagyon megörültem neki. Aztán találkoztam egy itteni alakkal, aki pilóta, de megsérült és most rehabilitációra jár a fitnesztermünkbe, sokat élte Németországban és nagyon érdekesek a meglátásai. Találkoztam az apukájával is, aki az indiai hadseregben volt, és egészen érdekes dolgokat mesélt Indiáról, Európáról, Amerikáról. Aztán találkoztam egy angol fickóval, aki körbeutazta már a világot, ide is egy mikrobusszal jött Angliából, egyedül, két és fél éve járja a Keletet. Aztán megismertem egy üzletembert és a családját akik itt és Los Angelesben élnek, és nagyon sok spirituális dologról meséltek. Aztán az egyik itteni gyakornokban fedeztem fel hogy egész más mint a többi.

Most pedig azon gondolkodom, hogy lehet hogy mindez azért történt, mert megnyíltam. Az emberek nem lettek érdekesebbek (mármint hogy nem voltak kevésbé érdekesek eddig sem), hanem egyszerűen és állok hozzájuk másképp. Ki tudja hány ember mellett mentem el azzal, hogy nem érdekel mert nem érdekes, holott lehet hogy bennem volt a hiba?

Talán mégis igaz, hogy a pozitív dolgok a pozitív dolgokat vonzzák be, a negatív dolgok meg a negatív dolgokat...

Mérföldkő

Tegnapelőtt csapvízzel mostam fogat.

És ma még mindig jól vagyok és pötyögöm ezt a bejegyzést.

Minden nap egy lépéssel közelebb kerülök a helyiek életmódjához!

Ki tudja, egy nap még az a Gangeszben pancsolás is bekövetkezhet.

Gyerekek - sokdjára

Munkába menet az utcán belefutottunk egy kis csapat gyerekbe, akik azonnal kiszúrták hogy fényképezőgép van nálam és odajöttek, a karomat simogatták, meg rángatták, hogy fotózzam már le őket.

Hozzáfűzni nem sokat tudok, a képek önmagukért beszélnek, de azt azért leírom - nem mintha nem lenne evidens - hogy milyen gyönyörű, kifejező, értelmes, vidám, optimista szemű gyerekek, pedig azt hiszem nekik a havi zsebpénzük annyi, mint amennyit én egy délután alatt elperkálok fagyira, kávéra, sütire. Tudom hogy nem minden a pénz körül forog, de nagyon nagy hatással van rám ezeknek a gyerekeknek az energiája, kedvessége, közvetlensége.

Remélem lesz alkalmuk tanulni, és tíz év múlva nem ők fogják az elkényelmesedett európai fenekeket (mint én) kemény fizikai munkával elriksáztatni egyik helyről a másikra...

Ez is csak itt történhet meg...

Épp úton voltunk valahová a főnökömmel, elég nagy volt a forgalom, kocsik, motorosok, riksák mindenhol. Megálltunk egy piros lámpánál, egy fehér autó mögött és vártuk hogy zöldre váltson. Az előttünk levő autó soförje kiszállt az autóból, átsétált az autó túloldalára, szépen lassan kinyitotta az ajtót, kivett egy üveget, lecsavarta a dugót, kinyitotta a benzintartályt és szépen lassan megtankolta a kocsiját.

És amikor azt mondom hogy szépen lassan, akkor az annyi időt jelent, amíg elkezdte önteni, észrevettem, észbekaptam, elővettem a fényképezőgépet a hátizsákból, levettem a kupakot, fókuszáltam, és kattintottam. És a csávó ekkor még mindig tankolt. Egy műanyak flakonból. Hát, ezek az indiaiak tényleg lazán veszik az életet!

Egy átlagos nap

Tegnap egy átlagos napom volt délután 6ig.

Reggel normális időben keltem fel, igaz hogy 6kor már valami kölykök randalíroztak a hátsó udvaron, de ez még belefér a normális kategóriába.

Volt víz, volt reggeli, felöltöztem, eljöttem munkába, nem zuhogott, nem tévedtem el, a munka is nagyjából jól telt, szóval tényleg átlagos, békés nap volt.

Aztán 6kor fordult egyet a világ.

Az egyik tag a gymből meghívott egy összejövetelre, ahol - mint utóbb kiderült - én voltam a generációm egyetlen képviselője. A többiek mind 39-55 közöttiek voltak, de nagyon érdekes emberek, rég vagy talán még soha nem voltam ilyen érdekes társaságban.

Az egyik fickó, Julien angol, és két és fél éve egy autóban él, utazó, a világot járja, ide is autóval jött Angliából. Nyilván sajátos világnézete van, de nem ragaszkodik azokhoz görcsösen, tegnap egy-egy vita során ha győztesen kerültem ki elismerte, hogy talán tévedett. Azt kívánom bárcsak felvettem volna a tegnapi beszélgetéseket mert sokáig szeretnék emlékezni rá.

A másik két úr indiai, nagyon kedves emberek, üzletemberek mindketten, világjárt és művelt emberek, akik nyilván más szemszögből nézik a világot mint én, de azt hiszem mindannyiunknak érdekes és (nekem) tanulságos volt többet megtudni ezekről az emberekről, ezekről a dolgokról.

A vacsora rendkívül finom volt, halat, csirkét, kecskét ettünk, aztán elmentünk egy kínai helyre és megdobtuk az egészet még egy kis csirkével. Indiában most először ittam bort, egy nagyon finom Chirazt, majd a kínai helyen fehérbort. Amikor azt mondom kínai hely, akkor nem a sarki kínai fiúra gondolok, hanem egy baromi puccos étteremre.

Gondolom a fentiekből kitűnik, hogy nem az én társaságom, nem az én kategóriámba tartozó emberekkel voltam, hanem ilyen nagyon gazdak réteggel, de végülis az utazó (Julien) inkább hozzám hasonlít mint hozzájuk, úgyhogy vehetjük úgy is, hogy 50-50 százalékban képviseltetett a két társadalmi osztály. Persze csak én kategorizálok, ők egy percig sem éreztették, hogy én más társadalmi osztályból vagy kasztból jönnék, én egyszerüen egy külföldi lány vagyok.

Honnan van bennünk az erő, amely az úton végigvisz?

Még a pesti életem idején a kezembe került egy Crossroad magazin, és abban láttam meg az alábbi reklámot:


A lapot kitéptem, kiragasztottam a szobám falára, minden nap többször is ránéztem (az ágyam mellett volt, ha kinyitottam a szemem reggel akkor láttam, úgyhogy ez nem igényelt különösen nagyobb erőfeszítést), de nem nagyon kezdtem vele semmit.

Szerettem volna kezdeni vele valamit, de nem tudtam mit. A kérdés maga nagyon egyszerű, és a válasz sokminden másra választ adhatna. Nem akartam a magazinban hagyni, mert féltem hogy átlapozom az újságot, becsukom, másnap megy az élet tovább, soha többet nem kerül elém ez a lap, és elfelejtem az egészet úgy ahogy van. Féltem attól, hogy elfelejtem ezt a kérdést, soha nem találom meg a választ, és egy nap amikor öreg leszek és bölcs (remélem), akkor az eszembe fog villanni hogy egyszer találkoztam ezzel a kérdéssel, elengedtem, és többet nem találtam meg.

Így hát ugye kitéptem a lapot és kiragasztottam a falra, remélve, hogy majd egy nap ránézek és megvilágosodom. Ez nyilván nem következett be, és költözéskor nagyon sok cuccot kidobtam ami a falra volt ragasztva, ezt az egy lapot szépen összehajtottam és jól eltettem, hogy meglegyen.

Nyár végén amikor Indiához csomagoltam, előkerült a sok limlom közül és eszembe juttatta, hogy mennyire foglalkoztat(ott) ez a kérdés, és hogy mindenképpen magammal kellene hozzam a lapot Indiába, mert továbbra sem akarom elfelejteni ezt a kérdést.

Érdekes módon mióta megérkeztem rá sem néztem a mappára amiben volt, mégis szinte minden nap eszembe jutott a kérdés: honnan van bennünk az erő, amely az úton végigvisz? Amikor negyven percet gyalogoltam munkába, amikor a zuhogó esőben kellett elvonszoljam magam ide, amikor megnéztem a naptárat és egy örökkévalóságnak tűnt az, amikor újra láthatom a családomat, amikor a hétvégi 5km-s futáson vettem részt, amikor elnézem a főnököm elszántságát hogy működtesse ezt a helyet, amikor nőket látok cipekedni az utcán, mindig eszembe jut: tényleg, honnan is van bennünk az erő ami kitart amíg végigmegyünk a - különböző okok miatt nehéz - úton?

Nyilván nem találtam fel a spanyol viaszt, válasz (még) nincs a kérdésre, de azon vagyok, hogy legalább önmagamnak meg tudjam válaszolni mielőtt hazamegyek innen

Parantha

Ő a legjobb barátom Indiában.

Még soha nem hagyott cserben, akárhányszor hozzá fordultam, mindig vigasztalást és enyhülést találtam. Mindig ugyanolyan jó hozzám, mindig ugyanolyan jó másokhoz is.

Parantha egész nap a piacon van, vár rám, készül, és amikor megérkezem, melegen és frissen köszönt, és én egy kedves harapással viszonzom a fogadtatást.

Az első harapás olyan mint a lavina, elindítja a reakciót, leállni nem lehet.

Parantha kívül és belül egyaránt gyönyörű, kivülről kicsit zárkózottnak tűnik, de ha megnyílik valaki előtt, akkor nincs több titok, szégyenlősködés, rejtegetnivaló. Miután megnyílik az ember előtt, felszínre jön az isteni krumpli-hagyma keverék ami első pillantásra láthatatlan, első ízlelésre pedig ellenállhatatlan.

Parantha. Ő a legjobb barátom Indiában!



Az, hogy Parantha hogyan készül el, nem illik a kapcsolatunk magasztos voltához (piac, nuku mosogatás, zéró higiénia), de azért mégiscsak illusztrálom, mert ugye így teljes a világ. A képen ugyan fogóval nyúl utána a csávó, de előtte is utána is összetapizza kézzel, de általában megpróbálok nem odanézni, hanem arra koncentrálni, hogy milyen nagyon jóban voltunk eddig Paranthaval, ezután nem fog csalódást (vagy hasmenést) okozni.


Miután a csávó elkészíti a cuccot, rácsapja egy alig használt tányérra, mellépöccent egy adag vajat, majd ugyanazzal a lendülettel az egyszemélyben-szakács-pincér kihozza az asztalhoz, és söröskorsó módjára lecuppantja elém az asztalra, hogy akkor itt van né, egyé há.

Arról meg nem is beszélek, hogy hány kalória van az olajban sütött lisztes-krumplis, vajjal vastagon megkent haverban - ki tud erre gondolni amikor közeledik a következő találkozás...?

Édesség

Nagyon sokféle édesség van errefelé, nagyrésze nagyon jól néz ki, de hogy pontosan miből készült, azt nem tudom megállapítani. Nem messze a régi lakástól van egy édességbolt, egy álmos Vasárnapon majd bemegyek és mindenből veszek egy darabot, hazaviszem, és részletesen kielemzem a szerzeményeket.

Az egyik legfurcsább édesség - mily meglepő hogy a helyiek körében az egyik leginkább közkedvelt - egy olajban kisütött valami, ami cukormázban úszik, kicsit ropogós, gusztustalanul édes. Kicsit olyan mintha a szalmakrumpli és a mézesbödön találkoztak volna.

Az elkészítési módja nagyon egyszerű, természetesen az utcán készül, kell hozzá egy nagy fazék forró olaj, egy zacskó, a massza (nem tudom mi van benne, de úgy néz ki, mintha valami lisztes cucc lenne), és egy ügyes kezű hindusztáni lakos, aki a masszát az olajba belecsorgatja. A cucc hamar elkészül, kicsit megsül az egyik oldala, majd megfordítják, megsül a másik oldala is, bele a cukorba és máris mehet a kliens tányérjára. A helyiek falják mint mi a lángost, én eddig egyszer ettem, azt hiszem nem ez lesz a kedvencem, de érdemes kipróbálni mert ezáltal az ember jobban értékeli a finom tejcsokoládét meg a túró rudit!

Válaszút

Tisztán emlékszem a napra, amikor először csomagoltam össze hogy na akkor én nagylány leszek és elköltözöm otthonról, egyetemre megyek és egyedül fogom intézni a dolgaimat és milyen nagyon cuccos lesz. Az Nagyvárad-Kolzosvár úton végig átszellemült arccal néztem a fákat, a kocsikat, meg a srácokat akikkel utaztam, és az járt a fejemben, hogy ilyen érzés lehet felnőni. Fogni a bőröndjeimet, a teásbögrémet, néhány könyvet, zsebpénzt, beülni egy autóba és felmenni Kolozsvárra – messziről ez tűnt a felnőttlétnek. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy öt év múlva hol leszek, nyilván nem gondoltam, hogy Indiában fogok fitnesztermet reklámozni. Vajon ha tudtam volna hogy egy nap ide kerülök másképp alakítom az életem? Nem tudom.

Az első napok-hetek nyilván nehezen teltek – de akkoriban a „nehéz” mint kifejezés más jelentést takart. A bentlakásban sokan voltunk, alig ismertem valakit, nyilván a csoporttársaimmal sem ismertük egymást, ezért mindenki kicsit visszafogott és félénk volt. Lassan teltek az első napok, lassan kezdtem megismerkedni emberekkel, megbarátkozni velük, ott volt Orsi aki első perctől kezdve szimpatikus volt, szép volt a szobánk, volt mit enni, a szüleim adtak pénzt, szóval elégedett voltam azzal ahogy az úgymond felnőtt élet kihívásait vettem. Akkor azt gondoltam, milyen ügyes vagyok, hogy megállom a helyem a nagyvilágban, de akkoriban a nagyvilág mást jelentett mint ma.

Aztán jött az Amerika-láz, magával ragadott, és hirtelen Kolozsvár hatalmas forgata után a New Yorki reptéren találtam magam, majd Richmondban, állást kerestem, a helyemet kerestem, és egyiket sem találtam. Most is a lelki szemeim előtt látom ahogy egy hosszú és eredménytelennek tűnő nap után leültem a járda szélére és pityeregni kezdtem, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy még egy munkahelyet sem tudok találni magamnak. Persze a dolog egy-két nap alatt megoldódott, és akkor megint azt gondoltam magamról, hogy milyen ügyes vagyok, hogy ezt is megoldottam. Ha Amerikában megállom a helyem, máshol sem lesz gondom – ez nyilván elhamarkodott következtetés volt.

Amikor Csehországban éltem, akkor szembesültem először azzal, hogy a kulturális különbségek között az egyik pálmát a nyelv viszi: hogyan lehet boldogulni egy olyan országban, ahol az emberek egyetlen nyelvet sem beszélnek azok közül, amelyeket én beszélem? A válasz az, hogy nehezen, de egy kis kreativitással a piacos néninek is el tudom magyarázni, hogy legyen már szíves még egy kis fokhagymát tenni a palacsintámra. Igaz hogy dolgoznom nem kellett Ostravaban, de élni igen, és megvoltak a helynek a maga kihívásai, amelyeket több kevesebb sikerrel vettem, és – mint ahogy sejteni lehet – ismét közelebb éreztem magam az élet nagy megfejtéseihez, mert hogy még egy akadály átugrottam.

Aztán jött Anglia a török vendéglővel, az éjszakázásokkal, a sok atrocitással, a kemény tanulással, a három munkahellyel, a pici szobával, a rengeteg stresszel, és úgy éreztem, az az akadály mindennél nagyobb, és király vagyok ha sikerül szembenéznem vele. Sikerült, mondjuk király nem lettem, de örülni örültem – erősebb, keményebb ember lettem, a felnőttéválás biztos kapujában, sőt, fél lábbal már túloldalt.

Kicsit talán elbíztam magam, lazsáltam egy nyarat, majd Pestre költöztem, ahol az előzőekhez képest könnyű életem volt, az emberek magyarul beszéltek, ott volt a tesóm, a munkahelyen hamar beilleszkedtem, szóval a helyzet ura voltam. Amikor kezdtem érezni, hogy nem elég a kihívás, hogy keményebb tempó kellene, hogy el fogok puhulni, akkor jött az AIESEC és az ötlet hogy akkor mozduljak ki a komfort zónámból és vágjak bele valami jó kis gyakorlatba. Amikor Indiára esett a választás, akkor nyilván gondoltam, hogy nagy falat lesz, de azt nem gondoltam, hogy megrengeti majd a felnőttéválásomba vetett hitemet. Az első 10 napban gyereknek éreztem magam és haza akartam menni minden nap, aztán magamhoz tértem és úgy döntöttem, hogy talán mégis megpróbálom átugrani ezt az akadályt is – egyelőre úgy néz ki, jó úton haladok, de messze még a hegy csúcsa, meglátjuk mivel meddig jutok. Azt hiszem valahol Amerika és Anglia táján nőttem fel, de India megerősített abban, hogy nem feltétlenül a felnőtt-gyerek tengelyen kell keressem a választ.

A nagy kérdés az, hogy mi legyen a következő akadály. Merre tovább India után? Amerika? Egyetem? Pest? Egy másik gyakorlat mondjuk Japánban? Sok a kérdés, kevés a válasz, sok a kétely, kevés az idő, dönteni kell...