A hegyek pszichológiája

A hegyek mint szimbólum nagyon sok helyen megjelennek, az irodalomtól a menedzsmentig a pszichológián át. Az indiaiaknak a hegyek különösen fontos jelentőséggel bírnak, ami érthető, hiszen a Himalája részben az övéké.

Azt, hogy kinek mit jelentenek a hegyek, nehéz lenne leírni, egyszerűen azért, mert mindenkinek mást jelent. Van, akinek lételeme, van aki csak kikapcsolódni jár a hegyekbe, van akinek kihívás, van akinek rémálom és kerülendő.

Hogy nekem mit jelentenek a hegyek szintén nehéz leínrni, pedig a fejemben élesen látom és érzem, de megfogalmazni nem olyan könnyű.

Gyerekkorom óta sokat jártunk a hegyekbe, Udvarhely mellé, a Hargita mellé, Sonkolyosra, satöbbi. Később a középiskolában minden nyáron elmentünk a hegyekbe az osztállyal, és minden nyáron hólyagosra túráztuk magunkat. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de belevágtunk, mert fel akartunk jutni a hegy tetejére, a következő hegy tetjére, a következő mezőre, a következő tisztásra. Még később, egyetem alatt meg Amerikában, Skóciában szintén túráztunk párat, és ezek közül az egyik különösen megmaradt, azt hiszem akkor fogalmazódott meg bennem a hegyek iránti szeretet.

Azon a bizonyos Skóciai kiránduláson épp egy sziget felé tartottunk, amikor egy nagyon szép hegyvonulat mellett haladtunk el, és úgy döntöttünk, megállunk egy éjszakára és másnap megmásszuk a hegyeket. Nem a legmagasabb hegyek voltak ahol valaha másztam, de kétségkívül a legnehezebb amit valaha bevállaltam. Öt hegycsúcs volt (Five Sisters of Kintail), mindegyik éppen ezer méternél magasabb, és reggeltől estig túráztunk. Az első csúcsra felmászni nem volt különösebben nehéz, leereszkedni és felmászni a másodikra szintén a tűrhető határain belül volt. A harmadiknál már meg kellett állni pihenni, a negyediknél majdnem sírtam, az ötödik után már csak vonszoltuk magunkat, tettük a lábunkat előre, de az agyam feladta, szinte elkábultam mire hazaértünk. Akkor nem maradt sok erőm és időm gondolkodni a szimbolikán, de - milyen érdekes - amikor megérkeztem Indiába eszembe jutott az a kirándulás, és elgondolkodtam rajta.

Miért mászik az ember hegyet? Hiszen minél meredekebb, annál nehezebb, fájnak az izmok, izzadunk, elfáradunk, mégis mindig újra és újra nekifutunk. Miért? Mint már említettem, erre a kérdésre nem olyan könnyű válaszolni, még a saját esetemben sem. Talán a legjobban megfogalmazni azzal tudnám, hogy én azért mászom hegyeket - annak ellenére, hogy néha a lelkemet köpöm ki közben - mert úgy érzem, ha fel tudok mászni, akkor le tudom küzdeni saját magamat. És ha le tudom küzdeni saját magamat, akkor bármi másra is képes vagyok.

Ez így most leírva egyszerűen hangzik, talán kicsit klisé is, de ez tényleg így van.

Indiai ittlétem szörnyű első hetében minden nap eszembe jutottak a hegyek, és az, hogy minden feladat, akadály olyan, mint megmászni egy hegyet. Nyilván vannak kisebb hegyek meg nagyobb hegyek, meredekebbek meg laposabbak, meg olyanok is, aminek a tetejére felérve körülnézünk és arcul csap a gondolat, hogy ezért nem volt érdemes felmászni. És amikor nehéz volt itt, akkor mindig eszembe jutott hogy hegymászáskor is rengetegszer baromi nehéz, de végülis úgy lehet feljutni a csúcsra, hogy nem állok meg, hanem teszem egyik lábamat a másik elé. És ugye az életben is így van, akármilyen nehéz is, ha nem állok meg hanem teszem a dolgom, mégiscsak haladok előre az ösvényen felfele. És a hétvégén csak lentről néztem a hegyeket, de vissza fogok menni, és megmászom őket nemsoká. Mint ahogy az egyetemet is még egyelőre lentről nézem, de hamarosan a csúcsról fogok integetni mindenkinek!

No de azt hiszem filozófiából mára ennyi elég is, azt hiszem még a témára visszatérek később.

Fotóriport a gondolatébresztő hegyekről:

A csapat: Laura, David, Hannah, Ramune, én.