Hónapforduló

Bizony, tegnap volt egy hónapja, hogy megérkeztem Indiába. Lassan a bejegyzések fele abból áll, hogy mindenféle számokhoz kötött helyzetjelentéseket írok, de az egy hónapos forduló egyben az itt töltendő idő negyedét teszi ki, így most tényleg itt az ideje egy újabb átfogó helyzetjelentésnek.

A lakás probléma nem oldódott meg, a család aki felajánlotta, hogy náluk lakjak nagyon kedves volt, de a gyerek (28) feleségül szeretne venni, ezért aztán ezt talán mégiscsak kihagynám. A másik család akik felajánlották hogy lakjak náluk nagyon nagyon kedvesek, róluk már írtam, a pilóta gyerek és a katona apa, de ők egy kicsit messze laknak, és a munkába jutást így is macerás megoldani, pláne amikor reggel órákon át esik az eső, ezért aztán ezen sem igazán gondolkodom. A főnököm és az anyukája szintén felajánlották hogy lakjak náluk, és az nagyon közel van, de maga a lakás kettejüknek is picinek tűnik, és nem akarok zavarni. Plusz az anyukájával egy ágyban aludnék (ami még mindig jobb, mintha a főnökömmel kellene egy ágyban aludni), de egyrészt így nem nagyon tudnék tanulni, zéró privát szférám lenne, és ráadásul társaságom sem nagyon lenne, mert ugy vendégeket nem nagyon tudnék fogadni helyszűke miatt. Persze én mehetnék a többi gyakornokhoz akármikor látogatóba, meg bulikra meg minden, de az mégsem ugyanaz, mint nemzetközi társaságban lakni. Közben az AIESEC is tett egy-két gyenge próbálkozást arra, hogy megoldja a lakás-kérdést, de eddig csak annyira jutottak, hogy beszereztek egy házat a 49es szektorban, ami baromi messze van mindentől, tehát senki nem akar oda költözni, vagy felajánlották, hogy költözzünk át a 16-os házba Panchkulába, de ott már laknak hatan a fenti emeleten, tehát ha ketten megyünk már az is sok, és mi négyen vagyunk akik szeretnénk összeköltözni, két fiú két lány, és így még elosztani sem tudnak minket. A másik megoldás az lenne, hogy ugyanannak a háznak az alsó emeletét kibérelni, és mi négyen szerettünk volna odamenni, de ők hét embert akarnak oda költöztetni. Ami még okés is lenne, mert még van egy fiú meg egy lány akik szivesen laknának ott, de akkor három fiú és három lány vagyunk három szobára, és így akárhogy számoljuk is, egy fiú meg egy lány egy szobában kellene lakjon. De még ebbe is belemegyünk, csakhogy akkor bukott ki belőlük, hogy ja, 40.000 rúpiát ki kell fizetni kaucióként és az AIESEC ezt nem hajlandó kifizetni. Úgyhogy végülis Hétfőn volt egy nagy veszekedés ebből, és csak annyit értünk el vele, hogy az AIESEC elnöke ma este tiszteletét teszi nálunk, hogy leharaphassuk a fejét. Tehát továbbra sincs konyhánk vagy hűtőnk, a helyzet változatlan.

Az időjárás egyre nagyobb meglepetéseket produkál, tegnap például egy picit fáztam este és ez annyira jó volt, hogy nem is öltöztem fel, csak élveztem, hogy végre nem sülök meg. Ennek következtében kicsit megfáztam, ami azért is dühítő, mert mára megint meleg lett, és melegem is van, meg icipicit náthás is vagyok. A levegő páratartalma még mindig háromszázszorosa az otthoninak, és a tűző napon 15 másodperc alatt megizzad az arcom, a hátam, 45 másodperc után már kis cseppekben folyik rólam a víz. A rengeteg esőzés miatt néha fullasztó a levegő (ha hirtelen jön az eső napközben), de ha este-éjjel esik az eső, akkor hűs és friss lesz utána.

Az egészségem az ilyen-olyan, a sok hasmenés és társai nem múlnak el nyomtalanul. Nem akarok csúnyán fogalmazni, de a dolgok állaga nem a régi, és úgy érzem sokáig nem is lesz az, kivéve ha rántotthúst fogok enni salátával, húslevest, vagy tejfölös csirkét nokedlivel. De erre nem látok sok esélyt, így marad a plötyi decemberig. Hétfőn már a széntablettát is bevetettem (méghozzá négyet egyszerre), de igazi változás csak a szín tekintetében történt. Persze lehet, hogy az segítene, ha hosszabb ideig szedném, de Kedd reggel félórát röhögtem azon, amit a mellékhelyiségben láttam, kábé olyan volt, mint amikor felfázásra szedtem valami gyógyszert, és kéket pisiltem tőle. Ezen kívül nincs baj az egészségemmel, néhanapján beveszek egy zöldtea tablettát, egy kis kalciumtablettát, vagy pollent, de azt hiszem az immunrendszerem magától is boldogul. Ráadásul sokat sportolok, ez is ellenállóbbá tesz. Egyéd dolgok mostanában nem történtek, a leszakadt köröm helyett let egy másik, és amikor Hétfőn a zuhogó eső miatt lecsúsztam a lépcsőn csak a kezemet ütöttem meg, de azt takarja a henna, és nem látszik. Amikor először próbáltam feltenni a mágneses orr-cuccot az orromba, túl nagy lett a lendület és a mágnes részét tényleg felnyomtam az orromba, és nem akart kijönni, és már orr-operációt vizionáltam amikor sikerült egy nagy levegővel kifújni a cuccot. Aztán eszembe jutott, hogy egy másik mágnessel vagy egy hosszú fémmel valószínüleg ki tudnám szedni, de szerencsére erre nem került sor. Azóta nagyon óvatosan teszem fel, és amikor be van téve akkor csak finoman veszek levegőt, nehogy egy nagyra sikerült szusszal az agyamig szippantsam a cuccot. Tulajdonképpen egészséges vagyok, és ez jó! Fogyni nem sokat fogytam, de hízni sem híztam, úgyhogy nagyjából helyben vagyok. Kicsit mégis talán fogytam, ami kilókban moderáltan mutatkozik, de a ruháimon is látszik, meg rajtam is látszik, szerencsére pont jó helyről olvadt le a háj.

A kaja változatlanul nagyon finom és nagyon csípős. Új dolgot nem sokat próbáltam az utóbbi időben, de a régi jó kaják nagyon fincsik. Párszor még ettem az utcán, megrágtam, lenyeltem, megemésztettem, úgyhogy ez azt hiszem többet nem is lesz említésre méltó, hanem alapszinten okés lesz az utcakaja. Hamarosan fogok képeket is feltenni arról, hogy pontosan hogyan készül a kaja, milyen helyen meg minden, és így érthetőbb lesz. Nyilván nem a földön főzik, hanem valami lábosban, bár az is igaz, hogy szerintem a lábost soha nem mossák ki. A legtöbb helyen kínai csávók főznek, de az itteni kínai nem nagyon hasonlít a Pesti kínaihoz. Változatlanul minden nap kerül banán a képzeletbeli terítékemre, reggelire általában a banán-joghurt-keksz trió szokott lenni, kicsit uncsi, de hát az éhség nagy úr. Ebédelni sajnos összevissza szoktam, tudom hogy ezért haragudna az anyukám (vagy haragszik is, amikor olvassa), de még nem találtam meg a megfelelő megoldást. Lehet, hogy elköltözöm (ja, ez egy újabb lehetőség, kifelejtettem a lakás részből, egy család kiad egy szobát bérbe a 8as szektorban, de még nem tudok róla eleget ahhoz, hogy döntést hozzak) és akkor ha lesz konyhám képes leszek magamnak főzni meg normálisabban enni. Minden nap eszem gyömölcsöt (a banánon kívül mármint, hiszen a banán az olyan mint otthon a kenyér), apropó, kenyeret is néha, de az itteni kenyér olyan mint Angliában a toast-kenyér, nem túl finom és kicsit plötty, de ha egy egész kenyeret veszek, akkor az túl sok, felet meg nem lehet kapni. Húst nem eszem szinte soha, tehát kvázi vegetáriánus lettem, egyszerűen nem bízom az itteni húsfelhozatalban, legalábbis ami az utcát illeti. Ha puccosabb helyen vagy családnál vagyok, akkor eszem húst, de máskülönben nem. Érdekes, nem nagyon hiányzik a hús mint olyan, talán néhány íz hiányzik, pl. a rántotthús íze, a tejfölös csirke íze, a fokhagymás csirke íze, stb. Nagyon érdekes az, hogy alig emlékszem az ízekre. Tudom, hogy a rántotthús vagy a vinetta ízét nagyon szeretem, de nem tudom felidézni igazán. Meglepően hamar hozzászoktam az itteni ízekhez, mostmár természetes hogy mindennek erős és csípős íze van, és hogy nagyon sok kaja hasonlít egymásra, mert van négy-öt fűszer, ami szinte mindenben benne van. Még nem volt alkalmam elmélyedni az indiai fűszervilágban, de mindenképp megteszem mielőtt hazamegyek. Vacsorázni ugye az utcán szoktam, sokszor kínait, vagy ami akad. Amit még csak egyszer próbáltam az a friss gyümölcslé, azt is azért mert a hasmenés megtámadott és a főnököm hozott egy zacskóban valami gyümölcslevet hogy akkor ezt nyomjam be, és nagyon finom volt, tele vitaminokkal (remélem nem tele bacilusokkal). És nagyon finom volt! Azóta is minden nap arra gondolok, milyen jó lenne gyümölcslevet inni, és a cseh srác minden nap iszik amikor kimegyünk a piacra, úgyhogy lehet, hogy én is rá kellene szokjak. Luxuscikkeket (kávé, csoki, fagyi) ritkán fogyasztok, egyrészt nem akarok meghízni, másrészt nem hiányzik. Az egyedüli amire minden nap gondolok az a fagyi, de a fagyinak emocionális vonatkozásai is vannak, ezért aztán érthető a mindennapi vágyakozás. Néha engedek a kísértésnek, és nasizok, tegnap például egy egész piros mogyorós esett áldozatul, ahogy kibontottam a csomagot belém költözött az ördög, és nem hagyott nyugodni, amíg az egész tábla csokit meg nem zabáltam. Sajnos a Balaton Szelet készletem fogytán van, de annak nagyrészét nem én ettem meg, hanem a Global Village-en sertepertélő kiváncsi indiaiak.

A hangulatom nagyon jó, az első hetek depressziója alábbhagyott. Na nem mondom, honvágyam még mindig van, sőt, de legalább már nem társul letargiával. A dolgokhoz való hozzáállásom sokat változott, és igazából azt is megtanultam, hogyan kell gyorsan alkalmazkodni helyzetekhez. Giccsesen mondhatnám hogy nem az a lány vagyok már aki voltam, de nem teszem, mert még a végén kifütyülnek a saját blogomból. Inkább azt mondom, hogy ezután másképp fogok dolgokat kezelni, frusztrációkat áthidalni meg nehézségeken túltenni magam, meg egyáltalán, hogy mi az ami már a nehézség kategória, és mi az, ami egyszerűen a hétköznapok része. Mert például azt, hogy egyetlen nap sem biztos a jármű amivel munkába megyek otthon nehézségnek vettem volna, de itt az életem része, és nem stresszelek miatta, hanem együtt élek vele.

Az életstílusom sokat változott mióta ideköltöztem (most nem a spirituális részre gondolok). A hajamból végül nem vágattam, és nem is fogok, akármilyen nagy is a kísértés. Befesteni sem fogom hennával, legalábbis egyelőre nem, mert a nagy meleg miatt ha megizzad egy picit és ráfolyik a színe a ruháimra és minden egyes ruhámon hennafoltok lesznek, az nem lesz jó. Öltözni nyilván másképp öltözök mint otthon, semmi miniszoknya, semmi magas sarkú, semmi nagyon kivágott felső, semmi hasat nem takaró felső. Munkába szinte mindig nadrágban jövök és minimum rövidujjú pólóban, de mivel hideg van, szinte mindig hosszú ujjúban ülök. A szabadidőmben néha megengedek magamnak egy térdnadrágot vagy egy térden aluli szoknyát, de azt is csak akkor, ha másokkal megyek valahová vagy a többi gyakornokkal találkozom, csak úgy magamban nem lófrálok a rettentő kihívó térdnadrágjaimban (remélem lejön az irónia a rettentő kihívóval kapcsolatban). A kezemre szereztem egy hennatetkót, az orromba egy mű-orrbavalót (erről majd lesz kép később), kezdek hasonlítani az itteniekre. A cipőkészletem elég szegényes, egy flipflop, egy sportcipő, egy fekete balerinacipő meg egy mintás balerinacipő. Mondjuk van egy elegáns magas sarkú cipőm is, de sokra nem megyek vele, mert az esküvőn kívül nem nagyon volt még rajtam. Amikor kapok fizut (ezen a héten), akkor bizony elmegyek a piacra vagy valami boltba és bővítem a cipőkészletet (egyúttal a karkötőkészletet is, ha már lúd, legyen kövér). Mielőtt hazamegyek mindenképp beszerzek egy szárit, egy pándzsábi viseletet (nadrág, ing-szerű blúz ami fenék alá ér és egy lenge kendő-féle), teljes ékszerfelszerelést (fülbevaló, karkötő, bokaláncok), ha valakinek esetleg igénye van valamire, szóljon, próbálok intézkedni. Bár nem tudom hány karkötőt lehet legálisan magánemberként exportálni, de mivel itt egyszerre húszat hordanak a nők, egy száz-százötvenet biztosan (pici vékony karkötőkre gondolok). Amúgy a kis kiruccanásom végén kisorsolok ezt-azt a hűséges blogolvasók között, úgyhogy stay tuned! Lesz ám általam főzött indiai vacsora és hastánc is a nyeremények között :-D (családtagjaim kizárva a sorsolásból, egyrészt mert nekik úgyis viszek cuccokat, másrészt meg meggyőztem őket és December első hetében meglátogatnak!!!!)

Az emberek változatlanul kedvesek, bár már gonosz emberekhez is volt (bal)szerencsém. Egy biciklis fickó „véletlenül” megfogta a karomat egyik reggel, majd ment egy kört a házak körül, és másodjára is véletlenül megfogta a vállamat, szerencsére sokkal tovább nem jutott ennél, aztán lekopott. Igazából ez az egyetlen igazán kellemetlen élményem az emberekkel kapcsolatban, remélem nem fog többet előfordulni. Az AIESECes emberek változatlanul nagyjából tesznek ránk, gyakornokokra, mit számít nekik hogy mi milyen körülmények között élünk? Ők kis palotákban laknak, van soförjük meg saját kocsijuk is (értsd, ha úgy tetszik neki beül a saját kis kocsijába és furikázik, ha úgy tetszik beül a családi kocsiba és a soför elviszi ide-oda), vannak szolgáik, saját szobájuk, minden nap meleg étel az asztalon, na és a családjaik. Mi meg kis lyukakban élünk, vagy nagyobb házakban rengetegen (7 ember 2 szobában és egy nagy előszobában), mondjuk sokat panaszkodni nem akarok, de hozzájuk képest nyomorgunk. Persze nem azt várom el, hogy mi is palotákban lakjunk, de azért mi otthon nem így bánunk a gyakornokjainkkal, tudommal minden gyakornok normális körülmények között él, sokan saját szobában, konyhájuk van, fürdőszoba, meleg víz, meg törődés az AIESEC részéről. Egy hónap alatt egyetlen AIESEC rendezvényen voltam, a legtöbb gyakornokkal nem is találkoztam még, nagyon sok embert nem is ismerek a helyi bizottságból. Szóval kicsit úgy érzem tesznek ránk, és ez nem túl jó, sőt, nem AIESEC standard. Nem tudom eldönteni, hogy ez kulturális dolog vagy egyszerűen a helyi AIESEC ilyen. Nem hinném, hogy kulturális, mert az Indiai kultúra nem ilyen! Nagyon szívesen megírnám valakinek az AIESEC India vagy AIESEC International emberei közül, hogy ez a helyi bizottság kicsit mellényúlt a gyakornok-menedzsment kapcsán, mert sokmindent eltolnak, de nem akarok belőle nagy ügyet egyelőre, mert még csak egy hónap telt el, és próbáljuk helyileg megoldani a dolgot. Mondjuk hazudni nem fogok, ha valaki megkérdezi otthon az AIESECesek közül, nem fogok csak és kizárólag jó dolgokat mondani, hanem elmondom az érem mindkét oldalát.

A munkámat változatlanul szeretem, bár az utóbbi napokban egy picit mintha pangás lenne, úgy a konkrét feladatok mint az ötletek terén. Nagyon zavar amikor nincs elég munkám, pedig sokmindent lehetne csinálni, de néhány dologra nem partner a főnök, én meg nem tudom még pontosan hol van a határ a között, hogy melyik ötletem az, amit erőltetnem kellene, és melyik az, amelyik kulturális akadályokba ütközne. Általában nagyon örülök, hogy marketinges vagyok, elég ritka az, hogy megállok és azt kérdezem önmagamtól, hogy miért is választottam én ezt a pályát? És amikor mégis ez történik, akkor általában három dolog van, amiről úgy érzem, ennél jobb lehetne: 1. Ha újságíró lennék 2. Ha tanár lennék 3. Ha fotós lennék, de szerencsére egyikhez sincs még késő, nem olyan, mintha hirtelen eszembe jutna, hogy na én akkor orvos, ügyvéd, építész leszek. Mondjuk azt érzem a mindennapi munkám során, hogy a tudásomon vannak lyukak, és hogy mindenképpen tovább kell tanuljak, hogy ezeket a lyukakat betömködjem. Az eddigi munkahelyeim során mindenhol kezdő voltam, és rengeteget tanultam az ott dolgozó emberektől, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy igazán jó legyek a szakterületemen. A múltkor tartottam egy sales mini-traininget a munkatársaimnak, az AIDA-ról, és nagyon nagyon élveztem, a következő training a motivációról fog szólni, és ezen a héten lesz (saját javaslat és a főnök helyeselése miatt minden héten fogok valamiről tartani egy mini-traininget), már nagyon várom. Azt kell hogy mondjam nagyon élvezem ezt a szerepet, úgyhogy meg kell fontoljam mi is lesz a következő lépés a karrieremben.

A tisztálkodással kapcsolatban szintén semmi változás, a fürdőszobánkban van egy WC, egy kagyló (ahol nem megy egyik csap sem), meg másik öt csap (ami közül egyetlen egyből folyik víz), és van ugyan egy zuhanyrózsa, de egy hónap alatt még semmi nem jött belőle, úgyhogy az otthoni fürdés az nagyjából mosdás. A legtöbbször egyszerűen a csap alá nyomom a fejem, aztán begugolok alá és elintézem a dolgot két perc alatt, mert ugye meleg víz az nincs. Mondjuk most még oké hogy nincs meleg víz, de novemberben, amikor 10 fok lesz kint kevésbé lesz élvezhető a tisztálkodás. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a munkahelyemen van hideg-meleg víz, zuhany, szauna meg minden, úgyhogy minden nap tusolok rendesen, hajmosás meleg vízzel meg minden, de a meleg miatt ahogy hazaérek muszáj egy újabb tusolást megejteni. És én ezzel szerencsés vagyok, a többi gyakornok szív a hideg vízzel. Fogat még mindig szűrt vízben mosok, egyszerűen jobb nem kihívni a sorsot magam ellen.

És hogy valami vidámmal zárjam a helyzetjelentést, jól érzem magam a bőrömben, és még mindig (vagy mostmár?) igazán jó döntésnek érzem, hogy Indiába jöttem, úgy érzem ez a tapasztalat lökés a személyiségfejlődésemben és a karrieremben egyaránt.