Válaszút

Tisztán emlékszem a napra, amikor először csomagoltam össze hogy na akkor én nagylány leszek és elköltözöm otthonról, egyetemre megyek és egyedül fogom intézni a dolgaimat és milyen nagyon cuccos lesz. Az Nagyvárad-Kolzosvár úton végig átszellemült arccal néztem a fákat, a kocsikat, meg a srácokat akikkel utaztam, és az járt a fejemben, hogy ilyen érzés lehet felnőni. Fogni a bőröndjeimet, a teásbögrémet, néhány könyvet, zsebpénzt, beülni egy autóba és felmenni Kolozsvárra – messziről ez tűnt a felnőttlétnek. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy öt év múlva hol leszek, nyilván nem gondoltam, hogy Indiában fogok fitnesztermet reklámozni. Vajon ha tudtam volna hogy egy nap ide kerülök másképp alakítom az életem? Nem tudom.

Az első napok-hetek nyilván nehezen teltek – de akkoriban a „nehéz” mint kifejezés más jelentést takart. A bentlakásban sokan voltunk, alig ismertem valakit, nyilván a csoporttársaimmal sem ismertük egymást, ezért mindenki kicsit visszafogott és félénk volt. Lassan teltek az első napok, lassan kezdtem megismerkedni emberekkel, megbarátkozni velük, ott volt Orsi aki első perctől kezdve szimpatikus volt, szép volt a szobánk, volt mit enni, a szüleim adtak pénzt, szóval elégedett voltam azzal ahogy az úgymond felnőtt élet kihívásait vettem. Akkor azt gondoltam, milyen ügyes vagyok, hogy megállom a helyem a nagyvilágban, de akkoriban a nagyvilág mást jelentett mint ma.

Aztán jött az Amerika-láz, magával ragadott, és hirtelen Kolozsvár hatalmas forgata után a New Yorki reptéren találtam magam, majd Richmondban, állást kerestem, a helyemet kerestem, és egyiket sem találtam. Most is a lelki szemeim előtt látom ahogy egy hosszú és eredménytelennek tűnő nap után leültem a járda szélére és pityeregni kezdtem, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy még egy munkahelyet sem tudok találni magamnak. Persze a dolog egy-két nap alatt megoldódott, és akkor megint azt gondoltam magamról, hogy milyen ügyes vagyok, hogy ezt is megoldottam. Ha Amerikában megállom a helyem, máshol sem lesz gondom – ez nyilván elhamarkodott következtetés volt.

Amikor Csehországban éltem, akkor szembesültem először azzal, hogy a kulturális különbségek között az egyik pálmát a nyelv viszi: hogyan lehet boldogulni egy olyan országban, ahol az emberek egyetlen nyelvet sem beszélnek azok közül, amelyeket én beszélem? A válasz az, hogy nehezen, de egy kis kreativitással a piacos néninek is el tudom magyarázni, hogy legyen már szíves még egy kis fokhagymát tenni a palacsintámra. Igaz hogy dolgoznom nem kellett Ostravaban, de élni igen, és megvoltak a helynek a maga kihívásai, amelyeket több kevesebb sikerrel vettem, és – mint ahogy sejteni lehet – ismét közelebb éreztem magam az élet nagy megfejtéseihez, mert hogy még egy akadály átugrottam.

Aztán jött Anglia a török vendéglővel, az éjszakázásokkal, a sok atrocitással, a kemény tanulással, a három munkahellyel, a pici szobával, a rengeteg stresszel, és úgy éreztem, az az akadály mindennél nagyobb, és király vagyok ha sikerül szembenéznem vele. Sikerült, mondjuk király nem lettem, de örülni örültem – erősebb, keményebb ember lettem, a felnőttéválás biztos kapujában, sőt, fél lábbal már túloldalt.

Kicsit talán elbíztam magam, lazsáltam egy nyarat, majd Pestre költöztem, ahol az előzőekhez képest könnyű életem volt, az emberek magyarul beszéltek, ott volt a tesóm, a munkahelyen hamar beilleszkedtem, szóval a helyzet ura voltam. Amikor kezdtem érezni, hogy nem elég a kihívás, hogy keményebb tempó kellene, hogy el fogok puhulni, akkor jött az AIESEC és az ötlet hogy akkor mozduljak ki a komfort zónámból és vágjak bele valami jó kis gyakorlatba. Amikor Indiára esett a választás, akkor nyilván gondoltam, hogy nagy falat lesz, de azt nem gondoltam, hogy megrengeti majd a felnőttéválásomba vetett hitemet. Az első 10 napban gyereknek éreztem magam és haza akartam menni minden nap, aztán magamhoz tértem és úgy döntöttem, hogy talán mégis megpróbálom átugrani ezt az akadályt is – egyelőre úgy néz ki, jó úton haladok, de messze még a hegy csúcsa, meglátjuk mivel meddig jutok. Azt hiszem valahol Amerika és Anglia táján nőttem fel, de India megerősített abban, hogy nem feltétlenül a felnőtt-gyerek tengelyen kell keressem a választ.

A nagy kérdés az, hogy mi legyen a következő akadály. Merre tovább India után? Amerika? Egyetem? Pest? Egy másik gyakorlat mondjuk Japánban? Sok a kérdés, kevés a válasz, sok a kétely, kevés az idő, dönteni kell...