Vonatozás

Vonatozni Indiában külön fejezetet jelent az életemben. Először is az állomáson napközben csak néhányan szundikálnak a földön, de éjjel lépni alig lehet a sok embertől.


Útközben Gwalior felé Ambalában kellett átszálljunk buszról vonatra, és mivel nagyon éhesek voltunk, bementünk egy falatozóba, ami fényévekkel higiénikusabb annál a kajánál amit a vonaton lehet kapni (az utazás végén erre is sor került...), de még így is olyan volt hogy az asztalt le kellett töröljem mielőtt rákönyököltem.

A kaja 22 rúpia volt (nagyjából 150 forint) és ketten jól laktunk belőle. És nem lett tőle semmiféle hasmenésroham vagy ilyesmi, ezért büszke vagyok magamra. Igazából az egyik legfinomabb étel volt az egész kiránduláson, bár amikor megtudtam hogy csak 22 rúpia lesz, akkor kicsit begazoltam hogy vajon milyen alapanyagokból készül.



A falatozó konyhája és fron offica szinte egybe volt építve, de így legalább elég magas szintű volt a transzparencia, és pontosan láttuk, hogy az az ember aki a pénzt kezeli mindenféle kézmosás és hezitálás nélkül a csapatinkat is megfogja.




A vonatsínek mellett az állomáson általában ácsorog egy-két improvizált ételbolt, és valami levélből hajtogatott tányéron szolgálják fel a reggeli-ebéd-vacsorát az utazóközönségnek, akik közül rengetegen esznek is a gőzölgő, furcsa finomságokból.


Maga a vonat tűrhető volt, nem tudtam mire számítsak, de a filmek alapján úgy gondoltam, hogy sokkal rázósabb lesz mint minden eddigi utam. Hát, az odafelé út nagyon simán ment, visszafelé voltak csak kalandok. Odafelé foglalt helyünk volt, így aludni és feküdni is lehetett, de visszafelé nem is egy vonattal jöttünk, hanem hárommal, és azokon semmiféle foglalt hely nem volt.

Az indiai sleeper vonatonok minden foglalt hely egy ilyen ágy szerű helyet jelent, a mi oldalunkon kettő volt egymás fölött, de a mellettünk levő soron három volt egymás fölött, az egy kicsit ijesztő volt. Amíg világos volt lent ültem és néztem ki az ablakon, de utána a fenti részen aludtam. Szinte kényelmesnek mondható székek voltak, párnázott, kicsit koszos (nem nagyon koszos), szóval kibírható.




A visszafelé úton Gwalior-Agra-Delhi-Chandigarh útvonalon jöttünk, és a legtöbb helyen nem volt hely állni sem nagyon, nemhogy ülni, és az egész vonaton én voltam az egyetlen európai. Mondjuk ennek köszönhetően kaptam helyet ahová leülhettem, és így egy csomagtartó szerű rácson kuporogtam két három indiai bácsikával.


Régen azt hittem, a Nagyvárad-Kolozsvár személyvonaton nem nagyon lehet túltenni, de India ismét rácáfolt a dolgokra :-)