Rohtang Pass

Az egyik legszebb hegy ahol valaha jártam, és egyben a legmagasabb pont ahol (eddig) jártam. A túrát megelőző nap egy tibeti helyen ebédeltünk, én egy kislavór méretű hagyományos tibeti levest nyomtam be, aminek a tetején egy nagy tükör-tojás féleség volt, ettől aztán teljesen kiborult a gyomrom (szó szerint) és még aznap este sugárban kihánytam a levest tojásostól kanalastól. Ezzel megalapoztam a másnapi túra hangulatát, legalábbis saját magamnak.

Reggel 6kor jött értünk a taxi a hotelbe, nagyon álmosan bemásztam, majd egy órán át csak szuszogtam és imádkoztam hogy ne kelljen megállni hányni, mert olyan utakon mentünk, hogy féltem hogy ha egyszer megállunk, akkor többet nem fogunk tudni elindulni, vagy meg kell toljuk a kocsit, vagy valami hasonló McGuyver stílusú trükköt kell majd bevetni. De nem, az első óra átvészelése után kevésbé szédültem, a hányinger alábbhagyott, úgyhogy felcsillant a remény hogy mégis megmaradok.

Mit tudtam én még akkor hogy mi vár rám az út további szakaszán (gyenge gyomrúaknak spoiler: végül nem került sor több hányásra). Azt hiszem az útviszonyokat hosszasan nem ecsetelném, kicsit olyan volt mint Adony és Keserű között a földút, csak ez 2-3 ezer méter magasan, és szembejövő kamionokkal megtarkítva. Mit mondjak még, ötven kilométer volt a távolság, és majdnem három órába telt az út.

Se védőkorlát, se sávok:

De a látvány minden rázkódást és zúzódást megért, lélegzetelállítóan szép volt a táj. Részben az előző napi tojásos kalandoknak, részben pedig a nagyon magas levegőnek köszönhetően az autó elhagyása után kicsit tántorogva vágtam neki a domboldalnak, és nagyon furcsa volt, de rengetegszer meg kellett álljak levegőt venni, szabályosan éreztem hogy ritka a levegő és hogy fulladozom.

No de mégegyszer elmondanám, hogy a látvány mindenért kárpótolt!

Útközben felfelé megálltunk egy pici kajálda féleségben, valami falufélében, a színek már itt lenyűgöztek! A ima zászlók itt is nagyon sok helyen ki voltak függesztve, és a hegyek olyan magasnak tűntek, az ég olyan közelinek, hogy az ember mágikusnak látja a zászlók táncát a szélben, és tényleg elhiszi, hogy az imák és az álmok ezeken keresztül eljutnak az univerzumba.



A hegy tetején még megültem egy öszvért (lónak tűnik, de nem az), barátságot kötöttem a helyi lovasemberekkel, benyomtam egy sült kukoricát az útszéléről, majd lefelé vettük utunkat. Útközben dugóba keveredtünk 3000 méter magasan, ezért a hazafele út ugyanolyan hosszú volt, mint az odafele út.

Az öszvér:

A kukoricás fiú:

A dugóban való ücsörgést senki nem bírja jól, ezért volt aki inkább kiült az útszélére és a fényképezőgépemnek pózolt:

Elmerülve a beszélgetésben:

Kamionok a hegyekben:

Az első képen az út meglepően jó, mert épp újonnan építették, gyakrolatilag folyamatosan zajlik az útépítés, de lassan halad, és ezért kevés a látszatja.

Az autó ami felvitt minket a hegyekbe - voltak pillanatok amikor azt hittem, hogy darabokra fog csattani és a legértékesebb darabjait a hátizsákunkban visszük haza!