Buszos kalandok

A hétvégét egy Rishikesh nevű Gangesz parti városban töltöttem, és az odaút mintha egy Murphy törvényt illusztráló könyv első számú fejezete lett volna.

Először is elértük a buszt, de úgy, hogy előtte sitty-sutty minden cuccomat össze kellett pakoljam és átköltöztessem a földszintre, mert bizonytalan volt hogy ki mikor hova költözik (Hétfőn aztán mindent visszacipeltem a legfelső emeletre, mert lent még ágyak sincsenek, de ez egy másik sztori). A helyi buszokon van egy nagyon érdekes dolog, sok sok szék hátára rá van írva, hogy kinek van fenntartva (nőknek, időseknek, kisgyerekeseknek, vakoknak, stb.). A mi székünk a "freedom fighter - senior citizen" feliratot viselte, és azt hiszem hogy akkor rám inkább a freedom fighter igaz, mindenesetre nem kérdezett rá senki, hogy akkor mi a pálya velem.

A busz természetesen tele volt, minden széken ült valaki. Másfél-két óra zötyögés után a busz megállt a senki földjén, és mondtak valamit hindiül, de az "igen-nem-köszönöm-tíz rúpia" tudásommal nem tudtam pontosan kibogozni, hogy mit akarnak mondani, de abból hogy mindenki felállt, kezdte szedni a cuccait és lenyomulni a buszról (meg igazából az utazás során tapasztalt motor-hangokból) arra következtettünk, hogy valószínüleg elromlott a busz. Amikor leszálltunk áttessékeltek minket egy másik buszra, ami már eleve annyira tele volt, hogy összesen két-három szék volt szabadon.

Felmásztunk, én leültem egy bóbiskoló középkorú fazon mellé, a srácok álldogáltak, a többi ember szintén felnyomult, de úgy, hogy a lépcsőn is csüngtek. Az egyik fickónál aki a lépcsőn állt volt egy baba, mondtam neki hogy ideadhatja, mert veszélyes kisgyerekkel a buszból kilógni.
Félóra utazás után észrevettem hogy van egy másik gyerek, aki nagyobbacska (4-5 éves), és a lépcsőn áll, és a felnőttek összevissza nyomják, úgyhogy mondtam neki, csatlakozzon ő is hozzánk, elfér még egy gyerek az ölemben. A gyerek odajött, úgyhogy a következő másfél órát két indiai gyerkőccel az ölemben utaztam.

Amikor a nagy tömeg leszállt, mondtam az egyik srácnak hogy üljön le a helyemre, és majd én álldogálok egy kicsit, kinyújtóztatom a lábaimat. Amikor a jegyszedő látta hogy állok, akkor mondta hogy üljek le a sofőr mellé a motorháztetőre - úgyhogy az út utolsó másfél óráját a motorháztetőn töltöttem - de legalább jó volt a kilátás.

Az, hogy megérkezés után majdnem egy órát mászkáltunk a vaksötét kisvárosban mire találtunk egy hotelt nyitva, már csak hab a tortán...