Delhi

Elképesztő volt.

Megérkeztem a reptérre, és elmaradt az a szörnyű érzés, hogy milyen sok ember lesz a reptéren, kosz lesz és irtó bűz, haldoklók és tehenek mindenhol. Persze később ebben volt részem, de az érkezés egész jól sikerült. Nagyon hamar végeztem a biztonsági résznél, vám, immigration, health check, sitty-sutty végigmentem mindenen, és várt rám a Nagy Kaland. Megkaptam.

Még a reptér belsejében gyorsan átöltöztem, egy ütött-kopott de tiszta wcben, ahol azonnal feltűnt, hogy van egy csap térdmagasságban, rajta egy kis zuhanyfej. WC papír nem volt, de ekkor még nem gyanakodtam, hiszen az Romániában vagy Magyarországon sincs minden nyilvános wc-ben.

Gyorsan elmentem pénzt váltani, majd ugyanazzal a lendülettel béreltem egy taxit, és 650 rúpiáért cserébe máris úton voltam egy otthoni viszonylatokban kopottas, itteni viszonylatokban nagyon cuccos autóban Delhi belvárosa felé. Az út nagyon kellemes volt, a sofőr pont annyit tudott angolul, amennyi egy nagyon rövid és nagyon alapvető beszélgetéshez kell, tehát 24 óra utazás után nem kellett hosszú történeteket meséljek a hazámról, Európáról, meg egyéb hasonló dolgokról.

A reptértől a cég székhelyéig mondom minden simán ment, Delhinek is egy szebbik arcát láttam, semmi gettó, semmi rettenet, semmi nyomor. Az csak utólag derült ki, hogy a cég (a továbbiakban Elemention) egy Friends Club nevű klub területén található, és kizárólag a klub tagjai számára elérhető. Ez egy olyan létesítmény, amelybe nagyon nehéz és elképesztő költséges bekerülni, mert először is kell venni egy házat a környéken, és a minimum ár azokért a házakért 5 millió DOLLÁR. Aztán, ha 7 év eltelt a ház megvétele óta, az ember beadhatja a jelentkezését, kifizet 10.000 dollárt, és vár a döntésre. És ha pozitív, akkor ő és az egész családja a klub tagja lehet, és az elképesztő kiváltságot jelent. Na és itt található az Elemention.

Útközben még láttam egy elefántot, videó alant.




Elmentem a céghez, megismerkedtem a főnökkel és az ottani kollegákkal, kaptam hideg vizet és szendvicset, ami szuper volt, és volt egy villám-meetingünk arról, hogy mi vár rám Chandigarhban meg az Elemention-nél. Nem mondanám kimerítőnek az információkat, de meg kell szokni, hogy Indiában az emberek ritkán mondanak dolgokat maguktól, sokkal inkább azt várják, hogy kérdezz, és szívesen válaszolnak.

A meeting után hívtak nekem egy taxit, vagy inkább "taxit", és elindultunk az ISBT (Inter State Bus Terminal) felé. A taxi ezúttal egy pici motor-riksa volt, aminek se ajtaja, se ablaka, van benne viszont egy olyan picike hátsó ülés, hogy a csomagom, egy kolléga a cégtől, és jómagam ngyon szűken tudtunk beülni. Nagyon-nagyon szűken.

Nekivágtunk a Delhi rush-hournak (iszony mennyiségű autó, bicikli, motor, riksa, és néhány tehén), azzal a céllal, hogy elérjük a buszomat 3kor. Mivel 3kor még csak félúton voltunk, úgy döntöttem, előveszem a kamerát és megörökítem, milyen Delhi külvárosi forgalma Szombat délután.




Hát nagyjából ilyen.

Persze a buszt nem értük el, de szerencsére a kolléga ottmaradt velem és megvárta a következőt, mert ha nem tette volna, felfalnak a kéregetők meg a bámulók. Az ISBT olyan ilyesztő, hogy elő sem mertem venni a gépemet hogy egy fotót készítsek. Egy nagy, sötét épület-féleség, tele emberekkel, de főleg nagyon nagyon szegényekkel, meg bódékkal ahol nagyon kétes eredetű ennivalót árulnak. A szag elképesztő, azt hiszem ez az amire azt szokták mondani, hogy a helyi bűz: emberi izzadtság meg ürülék keveredik furcsa ételszaggal.

Sajnos a kétórás várakozás alatt annyira megszomjaztam, hogy megittam 2 liter vizet, aminek az lett a következménye, hogy wcre kellett mennem. Azt, hogy milyen a wc ezen a pályaudvaron, inkább nem részletezem, mindenki el tudja képzelni.

Az út Chandigarhba emlékezetes volt, mert a busz tele volt, de lehetett filmet nézni, amiből egy szót sem értettem. Igaz, a film nagyrészében énekeltek, úgyhogy nem nagy baj hogy nem értettem. Aztán amikor a filmnek vége lett, a változatosság kedvéért tettek zenét, de olyan hangerővel, mint egy diszkóban. És a hátrlevő két és fél órát így ültük végig, én és még 50 kedves helybéli.

Chandigarh külvárosába érve nem nagyon volt időm sem szemlélődni, hogy milyen a környék, sem szörnyülködni, hogy milyen a környék, mert a busz megállt, és mindenki leszállt. a soför is, hát gondoltam leszállok én is. 10 perc ácsorgás után kezdtem gyanakodni, hogy itt valami van, mert az emberek lassan szétszéledtek. Volt ott egy educated-looking srác, gondoltam megkérdem tőle, mi a helyzet, ő világosított fel, hogy ez az út ezennel véget ért, mert a busz lerobbant. Amikor ezek után felajánlotta, hogy az egyik lány barátja kocsijával meg annak az apjával elvisznek a 17 szektorba (ahol elvileg vártak), akkor nem tudtam eldönteni hogy örüljek, vagy essek kétségbe. Mivel a gondolat, hogy egyedül ácsorogjak a környéken nem volt túl szívderítő, arról nem beszélve, hogy nem is nagyon lett volna értelme ácsorogni, így hát úgy döntöttem, ennél rosszabb nem lehet, lássuk azt a kocsit. Legnagyobb meglepetésemre egy modern, nyugati autó volt, mégnagyobb meglepetésemre amiben már ültek 5en, szerencsére abból 4 lány és 1 turbános férfi (az apa). Beszálltunk, és elvittek a buszállomáshoz, amiért életem végéig hálás leszek nekik!

A buszállomáson 15 perc ácsorgás után megjelent a welcome-team, vagyis egy csávó egy pici autóval, hogy akkor ő és a családja fognak vendégül látni pár napig. Akkor még nem tudtam, de mostmár világos, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem aznap!