Úr és szolga

Nehéz néha eldönteni, hogy hogyan mennek a dolgok ebben a világban.
Ahol lakunk nincs konyha, ezért egy másik házba járunk főzni, ahol egy másik család lakik. Nem az a hihetetlen gazdag család, de a jómódúak köréből van, szép nagy ház, konyha, csempézett folyosó, drága bútorok, függönyök, sötétítők, kocsi, minden. Szóóval, van mit a tejbe aprítani. Első nap amikor odamentünk leültünk, jött egy tízévesforma kissrác, és hozott vizet, tálcán, szép poharakba. A srác maga nem volt túl jól öltözött, kicsit mintha koszos is lett volna a ruhája, és egyetlen szót sem szólt. Először azt hittem a tulaj fia, ezért próbáltam vele kommunikálni, de nem nagyon jött össze. Ha hozzászóltam vagy nem is reagált, vagy félénken elmosolyodott, vagy leszegezte a szemét a földre és elsomfordált.

Pár nappal később mikor megint mentünk oda, egy hét év körüli kislány söprögetett az udvaron, mezitláb, szintén nem lehetett szóra bírni, szintén nagyon félénk volt.

Ahányszor odamentem, a két gyerek szinte mindig a konyhában vagy az udvaron volt, mosogattak, főztek, mostak, takarítottak. Bele telt egy kis időbe mire leesett, hogy ezek a gyerekek itt dolgoznak, abból keresik a kenyerüket, hogy egy idegen háznál azt a melót végzik, amit nálunk a háziasszonyok. Márges voltam ezekre az emberekre, hogy gyerekeket dolgoztatnak, gonosznak és szívtelennek gondoltam őket. Nagyon összeszorult a szívem mikor eszembe jutott, hogy hétévesen én játszottam, iskolába jártam, anyukám főzött-mosott-takarított utánam, mamáékhoz vittek nyaralni (!!), ajándékokat kaptam a születésnapomra és karácsonyra, kérnem kellett és kaptam csokit, babát, ruhát. Ez a két gyerek meg iskola helyett egy házat tart rendben, a kisfiú fiú létére főz, a kislány gyerek létére dolgozik. Egy-két napig rossz érzésem volt emiatt, aztán még szomorúbb lettem, mert eszembe jutott, hogy az a szomorúan ironikus, hogy ezeknek a gyerekeknek itteni mércével mérve "jó dolguk van", hiszen nem verik őket, nem kell kunyeráljanak, nem élnek nyomorban, nem betegek, van mit egyenek, "csak" házimunkát kell végezzenek. Igaz, iskolába nem járnak, ezzel csökken az esélyük a későbbi jó munkahelyre, jó életkörülményekre. De legalább így van esélyük megérni a felnőttkort. Ekkor már nem voltam mérges az emberekre, akik a házukba fogadják a gyerekeket, és kiszolgáltatják magukat velük, csak igazságtalannak érzem az itteni társadalmi különbségeket.

Ahogy körülnéztem az emberek között, immár tudatosan, rá kellett jönnöm, hogy itt szinte minden családnak vannak szolgái. Sofőr, szobalány, szakács. Még a középjövedelmű családok is megengedhetik maguknak, hogy cselédet tartsanak, mert sokan annyira szegények, hogy pár száz rúpiáért egy hónapig főznek és mosnak, csak legyen mit enni adjanak a gyerekeiknek.

Alapvetően nehezen birkózom meg azzal az érzéssel, hogy valaki, aki nagyon szegény kiszolgájon engem, de két nappal ezelőtt eljött értem az egyik AIESEC-es lány, hogy elmenjünk a városba, és a sotörje vezetett. Nagyon szívszorító volt, mert szegény sofőrön látszott hogy nem sokat járt iskolába, és úgy éreztem magamban, hogy azt gondolja, hogy egy európai királykisasszony vagyok aki a luxushoz szokott, és ő szegény minket kell furikázzon. Aztán megláttam egy, a sofőrhöz nagyon is hasonlító csávót, aki egy biciklis riksán tekert, két nagydarab hölgyet cipelt valahová, izzadt, szinte hallottam ahogy recsegnek az izmai, kint negyven fok volt, tűzött a nap. Mi pedig ültünk a légkondicionált autóban, kényelmesen, és akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen a mi soförünk "szerencsés", mert nem a negyven fokban teker, hanem a hűvös autóban ül és nyomogatja a pedálokat, meg tekeri a kormányt.

Hol van az igazság a társadalomban? Ki dönti el, hogy valakiből biciklitekerő vagy soför lesz? Ha az ember jó helyre születik, akkor hétévesen babázhat, ha nem, akkor hétévesen mosni és takarítani fog? Tudnának ezek az emberek tenni a sorsuk ellen? Min múlik az, hogy valakiből úr vagy szolga lesz?