Monszun és munka és JAJ

Hát, a küzdelem folytatódik! A tegnap délután valaki hazavitt, hogy ne kelljen gyalogoljak, elvitt vásárolni, így lett kenyerem és sajtom, majd hazavitt és megígérte, este felhív, és elmondja, melyik busszal menjek ma munkába. Mivel este 9kor még semmi hír nem volt felőle, ezért írtam neki egy smst, hogy akkor mi lesz a buszos üggyel. Másfél óra múlva jött is a válasz, hogy mindjárt átjön az egyik srác elmagyarázni hogy melyikkel menjek, várjam meg, és minden oké lesz. Gondolom mondanom sem kell, hogy a srác éjjel 1ig sem jött – akkor feküdtem le. Úgyhogy a ma reggel azzal indult, hogy negyedórát morfondíroztam, hogy hogyan is jussak el munkába. A gyaloglás mellett döntöttem, mert az biztos volt, csak azzal nem számoltam, hogy eltévedhetek. Ami nyílván meg is történt, részben azért, mert annyira megbámultak az emberek, hogy teljesen zavarba jöttek. De nem a fiuk bámultak meg elsősorban, hanem a gyerekek és a nők. És minél jobban bámultak, annál jobban zavart, és annál kevésbé koncentráltam az útra, mígnem tíz perc elteltével azt sem tudtam hol vagyok. Nem ironizálok, három sarok után összefolyt előttem minden. Mondjuk az összefolyásban a kezdődő zuhé is közrejátszott, de erről később.

Mondjuk ennek megvolt az az előnye, hogy megismertem Chandigarh új arcát: találtam egy tömbháznegyedet!

Sajnos fényképezni nem tudtam, mert A) esett B) gyanús volt a környék C) késésben voltam. Sebaj, majd máskor, folytattam utamat a blokkok és tehenek között, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a valami nagyon csípi a bokámat. Odanézek, és a nadrágom alja véres. Hirtelen azon gondolkodtam, hogy vajon tudat-kiesésben szenvedek, és azért tévedtem el, és azért nem emlékszem arra, hogy mitől csöpög a vér a nadrágomon...? Levettem a cipőmet, és ez mindent megmagyarázott: mindkét sarkamat féltenyérnyi helyen feltörte a cipő, és az csípett annyira.

Szóval ott álltam az utcán, kezdek körém gyülekezni a kóbor kutyák, a kíváncsi gyerekek, és a riksások. Sajnos se a kutyák, se a gyerekek, se a riksások nem beszélnek angolul, ezért kicsit elveszettnek éreztem magam. Aztán beugrott a mentő ötlet, és mondtam az egyik riksásnak, hogy akkor legyen szíves vigyen a golfklubba. Nem értette. Mondtam neki, hatos szektor. Nem értette. Lelkesen kezdett valamit magyarázni, amit meg sajnos én nem értettem, úgyhogy meddőnek tűnt a dolog, gondolatban már belenyugodtam, hogy a nap hátralevő részében vérző lábakkal és vérző szívvel fogok céltalanul csatangolni az egyforma, tehenekkel és bivalyokkal tarkított utcákon, de aztán eszembe jutott a tegnapi csel, és montam a csávónak, hogy akkor legyen Sukhna Lake. Felcsillant a szemében az öröm, hogy ez már így igen, és mutatta is rögtön, hogy akkor 50 rúpia lesz. Utolsó szikrányi küzdőerőm lángra lobbant, és alkudozni kezdtem vele. Bevállalta végül 40 rúpiáért, nekifutott a bicklivel, majd felpattant, és nagy erővel kezdett tekerni. Szegényt nagyon sajnáltam, hogy maga kis negyven kilójával megszakadva teker, és ezzel keresi a kenyerét, ugyanakkor hálás is voltam neki, amiért megmenti a lábamat attól, hogy szégyenszemre levegyem a cipőmet és mezítláb menjek haza.

Amint elértük a tavat, a csávó megállt és ezzel közölte, hogy részéről ennyi volt. Magyaráztam és mutogattam neki, hogy még menjen lennebb, mert a tó alsó részén van a golfpálya, de testbeszéddel a tudtomra adta, hogy egyetlen métert sem hajlandó tovább tekerni, és fizessek. Fizetés után a hátralevő 500 métert gyalog tettem meg, és tulajdonképpen késés nélkül megérkeztem, és akkor indulhatott is a nap. Ami egy külön sztori a maga nemében...